1986 – Esztrád

Mikor engem nemzettek, a sötét égbolt jajgatott,
Mikor kínnal megszülettem, halált hánytak a csillagok,
Százéves gyermek szemével Apám visszatért a harcból,
Megcsókolt, anyámhoz lépett. Ennyit mondott: Ez a pokol.

A föld alól jöttünk fel, egy üszkös fekete városba,
Ahol kenyérről álmodva mindenki vízért állt sorba.
Az első év reményt hozott, azt hitték, nem dőlt el még semmi,
Annyi minden lehetett volna, amiért érdemes élni, várni, hinni!

Hull a hó, és hózik, hogy imádkozik nagyanyám,
Micimackó vérzik, halkan sziszeg a szamovár.
Fehér pelenkák lengenek, katonaing, nyög a kötél,
Nyíló öklök, nyíló ölek – élet a világ közepén.

Örömük voltál, fejlődtél szépen,
A jövőd egy könyvben, a múltad szégyen.

Képek lógnak a falakon, ahol majd iskolába járok,
Erős parasztok, mártírok, költők és gyenge királyok.
Nem ismerem Bachot, ki az? Kezem nem fogja Kodály,
A lét és a tudat lesz a fontos, és nem Vörösmarty Mihály.

Hazatérő hadifogoly arcát a Napba mártja,
Előtte kisfiú játszik, a szép új világ kovácsa.
Sápadt és folyton éhes, neki semmit nem jelent,
Hogy kétszázezer a fagyhalálba, hatszázezer a füstbe ment.

(Andy Razaf)

Bűzlik a víz a vázában, a virág rég elrohadt,
Vetetlen ágy áll a szobában, az élet valahol kinn maradt.
Széttépett fényképek, összegyűrt lap,
Ez van, ez van, ez van.

Vaksi kezem tapogat körbe, a vállad után kutat,
A telefon meg mintha ölne, az agyamba üvölt-ugat,
Beleharap a súlyos csöndbe. Elhagysz. Csak ennyi.
Hallom hangodat.

Ezt a bluest az élet írta, nem én,
Ennyi maradt nekem,
Ez a banális blues az enyém.

Tudom, én tettem mindent tönkre, óh, bár ne így lett volna,
Rossz vadembert hagytál el örökre. Te nem, nem tehettél róla.
Minden reggel a nevedet nyögve ébredek fel,
A nevedet nyögve ébredek fel azóta.

Egyszerű férfi vagyok, nem több. Akinek sorsa te vagy.
Évek mennek, évek jönnek el sorba. Várni nem, de remélni szabad.
Nem írsz, nem hívsz, nem írsz, nem hívsz,
Nem tudom, hol vagy. Jól vagy? Hol vagy?

Ezt a bluest az élet írta, nem én,
Ennyi maradt nekem,
Ez a banális blues az enyém.

Hatot rúgtunk Angliának, olyan mint egy álom,
A mi hazánk nevét zengik szerte a világon,
Szepesi Gyuri volt a magyar nép szeme,
A rádió mellett együtt éltünk vele.
Ram pa, pa, pa, pam, pam…

Kocsis, Czibor, Bozsik Cucu, nagy labdaművészek,
Ezt közelről látták az angol hátvédek,
Hidegkúti, Puskás Öcsi gondoskodtak róla,
Hogy a labda hatszor jusson a hálóba.

Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson,
Büszke most a magyar, zengik a világon,
4:2 a félidőben, a végén 6:3!
Ram pa, pa, pa, pam, pam…

Minden magyar dolgozónő tudja benn a gyárban,
Ez a nem várt nagy győzelem a békét szolgálja,
Munkaversenyt hirdet a Szedlacsek Jutka,
Így hatott egymásra a sport és a munka.
Ram pa, pa, pa, pam, pam…

Köszönjük a hat gólt, a pompás győzelmet,
Kedves magyar fiúk, a szívünk veletek,
Felétek száll hálánk, boldog lázban élünk,
S velünk együtt boldog a mi bölcs vezérünk.
Ram pa, pa, pa, pam, pam…

Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson,
Büszke most a magyar, zengik a világon,
4:2 a félidőben, a végén 6:3!
Ram pa, pa, pa, pam, pam…

Gyarmatai vérét szívja a Brit Birodalom,
Mégis hogy megroggyant e szép őszi napon,
A híres oroszlán áll a gyászos ködben,
A béketábor meg piros-fehér-zöldben.
Ram pa, pa, pa, pam, pam…

Hatszáz csille szénnel több jön a bányából,
Az öntudatos vájár ma százasával számol,
Nevezetes év lett ez az ötvenhárom,
Győzelmet arattunk a kapitalistákon.

Túl a Don-kanyaron, Isonzón, Mohácson,
Büszke most a magyar, zengik a világon,
4:2 a félidőben, a végén 6:3!
Ram pa, pa, pa, pam, pam…

4:2 a félidőben, a végén 6:3
4:2 a félidőben, a végén 6:3

Ünneplő ruhában a tévé előtt állva
Nem figyel semmire. Csak az órát várja,
Hogy megtudja, mennyi az idő. Mikor jön meg ő?
Szerencsétlen fráter, középkorú kamasz.
Rendet rak az asztalon. Szitkok. Zavar. Grimasz.
Megnézi mennyi az idő. Mikor jön a nő?

Telefonál, postára megy, kocsit vezet,
Virágot vesz, rohan, kétszer fizet,
Megkérdi, mennyi az idő…
Hátha ott van már a nő?!

Lombardozzi – múlt századi szívvel,
Lombardozzi – néhány apró bűnnel,
Lombardozzi – a karmesterre néz,
Lombardozzi – énekes, nem színész,
Lombardozzi – énekel és belép,
Lombardozzi – baritonja szép,
Lombardozzi – holdfényben, gyönyörű kép,
Lombardozzi – örökre a tiéd.

Indul a film a tévében. Lombardozzi felfedezi kedvesét egy gengszter karjában. Feljajdul, a szívéhez kap. Megrázó jelenet. Ugyanis eddig Lombardozzi nem tudta, hogy kedvese civilben színésznő. Azonnal elájul, és öngyilkos akar lenni egy töltött revolverrel. Ám a filmet megszakítják, és külpolitikai híreket olvasnak fel. Lombardozzi magához tér, és tovább áriázik.

Pereg a film tovább, mint az élet.
A gyilkos suttogja: Szeretlek téged.
Csókol, s közben lő. Dalolja, hogy övé a nő!
Lemegy a függöny, a tömeg tombol.
Meghajol a férfi, és arra gondol:
Erre mindig van idő,
Most kivel van a nő?
Otthon a telefon néma. Nem jön az álma.
Nevet magán, hisz’ ez egy melodráma.
Nyöszörgi: hol van ő? Az az utolsó nő?

Lombardozzi – ez a huszadik század!
Lombardozzi – a nők dolgozni járnak.
Lombardozzi – ne sírj, kacagj!
Lombardozzi – te Lombardozzi vagy!
Lombardozzi – romantikus férfi.
Lombardozzi – a kezedet kéri.
Lombardozzi – levelet ír.
Lombardozzi – titokban sír.
Lombardozzi – tragikus hős.
Lombardozzi – már volt nős.
Lombardozzi – állj odébb!
Lombardozzi – rajtad röhög a nép!
Lombardozzi – Júliát ne várjad!
Lombardozzi – ez a huszadik század!
Lombardozzi – maradj zenész!
Lombardozzi – rajtad kívül mindenki színész!

Nékem ilyen élet nem kell,
Unom ezt a szolgasort.

Nem volt pénzünk mozira,
Ültünk a rádió körül,
Apánk csak állt és nézte:
Családja eszik, örül.
Ez volt a nehéz béke
Utolsó nyara-éve,
Hát vége lett, milyen kár,
Pedig hogy dalolt a két Latabár.

A postás egyszer csenget,
Az ajtóhoz rohanok,
A frontról hoz levelet,
Anyám a fal mellett zokog,
Kusza betűk, félszavak:
Tábor… ne sírj… nem szabad…
Apád hazajön talán…
Addig is táncol a két Latabár.

Mikor a négy láb egyszerre lép,
Egyszer felém és egyszer feléd,
Nem érhet baj és nem jöhet vész,
Valljuk be, hogy egyszerűen megáll az ész!

Nyakkendőm, orrom piros.
Büszkén állok a télben,
Nevetni-sírni tilos
Az avatóünnepségen.
Épp most lettem úttörő,
Ajándékom a jövő,
Az egész őrs vigyázzban áll,
Mert most is fellép a két Latabár.

Mikor a négy láb egyszerre lép,
Egyszer felém és egyszer feléd,
Nem érhet baj és nem jöhet vész,
Valljuk be, hogy egyszerűen megáll az ész!

Elrohant velünk az élet,
Álmodtunk, mert volt miről,
Óh, azok a 60-as évek,
Nem tehetnek semmiről,
És van, akinek nem elég ez,
Folyton követel és kérdez,
Hogy hol van, ami neki jár?
Hol a két Latabár?!

Egy kis vörös kakas vagyok, hülye lennék egész nap kukorékolni.
Inkább a tyúkokat izgatom a baromfiudvarban, minden módon, ahogy csak lehet.
Ha ezt hallják, persze a kutyák persze üvölteni kezdenek, a nagyobbak egyenesen vonítanak.
Hé, emberek! Vigyázzatok kóbor macskáitokra, mert a kis vörös kakas néha marha mérges!

Ha látjátok kis vörös kakasomat, vezessétek haza!
Mert nincs béke a baromfiudvarban, amióta a kis vörös kakasom elment!

A kakasnak csak a tyúk kell, mert ez az egy dolog, amihez ért,
A kakasnak csak a tyúk kell, mert ez az egy, amihez ért, csak ehhez ért.
Kukorékolni de unalmas, és nem, nem kell hozzá tehetség!

Vonít a dakszli, a bulldog meg – halljátok –, hogy üvölt,
Vonít a dakszli, a bulldog meg – halljátok –, hogy üvölt,
Jaj a macskáknak ilyenkor, jobb, ha elnyeli őket. Föld alá a macskákkal!

Ha látjátok a kis vörös kakasomat, hozzátok vissza őt!
Ha látjátok a kis vörös kakasomat, hozzátok vissza, vissza nekem őt!
Mert nincs béke a baromfiudvarban, mióta kis vörös kakasom megszökött!
Bontott csirke blues.

Hát eljöttem utoljára, hogy előadjam számomat!
De üljünk asztalhoz előtte!
Fáradtak és szomorúak vagyunk, mégis nyugodtan
és mosolyogva beszélgessünk!
Mi történt veled?
Mi történt veletek mostanában?

Tegyük le fegyvereinket,
Védtelenségünk legyen büszkeségünk!
Régi lovagok esküje, hol vagy?
Ez már nem a hősök kora, sem a bolondoké.

Nézzünk egymásra! Ne hajtsuk le fejünket!
Ilyenek vagyunk, látod. Nem is olyan szörnyű.
Mi nem csak szavakból értünk,
És elmondhatjuk: nem mi választottunk rosszul.

Negyven évig nem tudtam, ki vagyok én,
De minden eljön a maga idején,
Nem vagyok zászló a mások ünnepén,
Szelep vagyok az ország fenekén.