2012 – Farkashajsza

Rohanok, inam majd beleszakad,
De ma megint, akárcsak tegnap,
Tőrbe csaltak minket, tőrbe csaltak!
A kordon felé hajtanak!

Dupla csővel a fák mögül lőnek,
A vadászok árnyékban rejtőznek,
A hóban farkasok hemperegnek,
Mindnyájan mozgó céltáblák lettek.

Farkashajsza folyik, szürke ragadozókra,
Szopós kölykökre és anyafarkasokra,
Üvölt a sok hajtó, tombolnak a kutyák,
Az erdő szélén vér ömlik a hóra.

Nem adnak semmi esélyt a farkasnak,
A vadászkéz még meg sem remeg!
Szabadságunk a zászlókig tarthat,
Biztos kézzel leterítenek.

A farkas nem szeghet meg hagyományt,
Kölyökkorunkban vakok vagyunk,
Még farkasanyánk nevelte belénk:
A zászlókon túl meghalunk.

Lábaink és állkapcsaink gyorsak,
Felelj falkavezér, mondd meg hát,
Puskacsövek elé hajtanak minket,
Miért nem törünk ki a tiloson át?

A farkas sem szabad, nem tehet mást,
Már én is érzem időm végét,
Akinek én jutottam, elvigyorodik,
És csendben rám fogja fegyverét.

Rohanok, inam majd beleszakad,
Ahogyan tegnap volt, úgy lesz ma is,
Tőrbe csaltak engem, tőrbe csaltak!
De üres marad a vadász marka is!

Bárhová rejtem a lelkem, bárhová megyek,
Egy kutya követ, a sorsom, védtelen, beteg,
Kővel dobálom, hát a térdemhez bújik.
Eszelős szemmel néz, szájából nyál folyik.

Hányszor megfogadtam, köpni fogok a sorsra,
Sajnálom, mert éhes, csak liheg és hízeleg,
Elkezdtem hát etetni, így segítettem rajta,
Ha jóllakott, alszik, mint egy kisgyerek.

Gyakran csak kószálok, csámborgok, lógok,
Meg a hülyét játszom és a napot lopom.
A kutyára vigyázok, nagyokat vonítok,
Amiről csak akarok, arról ugathatok.

Tán már öreg vagyok?
Hát megyek a hóhérhoz,
Az árbocra akasszon,
Megfizettem nagyon.

Nagy már az én kínom, a szememet kisírom,
Hogy fakul az arcom, és korog a gyomrom,
Elzsibbad a torkom, elnémul a hangom,
Énekelni sem akarok, már élni sem tudok.

Mikor a fejemet pokoli dolgokra adom,
A sors visszahőköl, ijedten megáll,
Adok egy pohárral, hogy megint lábra kapjon,
Hallom, ahogy dohog, bár még tele a pohár:

„Na, mi van? Kísérő sincs mellé? Ha New Yorkban élnék,
Nercbundában járnék, rajtam a sok brokát.”
De rossz cipő a lábamon, itt a sors a hátamon,
Húzom, vonom, rángatom a vén piást.

Ha majd öreg leszek,
A hóhérhoz megyek,
Jó hamar húzzon fel.
Megfizetem, ha kell.

Világgá ment szegény, a képét kimázolta,
Gyászos vége lett, csak szélhámoskodott,
Egyszer megint véletlenül túl sokat ivott,
Hátulról támadt rám, majd a torkomnak ugrott.

Nem bírom el a súlyát, legyengít a láz,
Az ördög is megszállt, csak futok és ordítok:
A torkomat ne bántsd! A torkomat ne bántsd!
Ne bántsd! Énekelni hogy fogok?

A sorsot, ha tehetem, a hóhérhoz viszem,
Jól megfizetem, az árbocra húzzon fel!

Piff-puff, dirr-durr, jaj, egyenes, horog,
A krasznodari Budkejevtől nagyokat kapok,
Sarokba szorított, a kötélnek nyomott,
Pofán vert és azt látom, a földön vagyok.

Röhögött Budkejev, és szájon vágott,
Az élet de szép, és jó élni még!

Hétnél még fekszem, hát sírnak a lányok,
Fölkelek, és kettős fedezékben állok,
Nincs több erőm, az agyam a gongra vár,
Életemben nem vágtam még senkit se pofán.

Röhögött Budkejev, és a fogam verte szét,
Az ég mindig kék s az élet de szép!

Üvölt a lelátó, kapd el azt a gyávát,
Rátehénkedek, ölelem a vállát,
Ő szibériai, pár menet neki semmi,
Sziszegek: Te elmebeteg, nem kéne pihenni?

Máshol járt az esze, nem védte a fejét,
Hogy élni de jó s az élet de szép!

Ütött, vágott, fogott, rohamozott még,
Fújt és nyögött, aztán letette a seggét,
A végén a bíró az én kezem tette fel,
Pedig én még egyszer sem találtam el.

Kifeküdt, most gondolhatta: Az élet mi szép!
De miért pont énbelőlem csinált hülyét?

Fenn a szakadék tetején,
Élet és halál peremén,
Egy kötélbe markolva,
Megtudod, kicsoda.

A sziklákon, ha vinnyogott,
És össze-vissza kapkodott,
Remegett és jajgatott,
Segítségért ordított,

Akkor ő csak egy idegen,
Ne szidd meg, de kergesd el!
Ne vidd őt a hegyekbe!
S róla ne énekelj!

De ha egyszer sem nyafogott,
Bár dühöngött, káromkodott,
Mikor a mélység lerántott,
Átkozott, de megtartott,

Ha mint a csatában, követett,
A csúcson együtt sírt veled,
Akkor úgy, mint magadban,
Bízz benne nyugodtan!

Az igazi költők mind tragikusan végzik,
Ha idejében teszik, még inkább,
Huszonhétben egy a fegyver elé lépett,
Egy meg a hotelben kötötte fel magát.

Jézus harminchárom volt, költő, és így szólt:
Ne ölj! Ha ölsz, a büntetésem utolér,
Szöget a kezébe, hogy ne tehessen jót!
Ne tanítson, és ne írhasson többé!

Harminchétnél gyorsan kijózanodok.
Ennél a számnál párbajozott Puskin,
Még most is végigfut a hideg a hátamon,
Ekkor dőlt a pisztolyába Majakovszkij.

Harminchétnél állj meg! Ravasz ám az Isten:
Feltette a kérdést, fej vagy írás?
Byron és Rimbaud e határon esett el,
A mostaniak mind átcsúsztak simán.

Az én párbajom elmaradt, elhalasztották,
Harmincháromnál jött volna, nem tudom?
Harminchétnél vér? Sem a vér, sem a dér,
Nem piszkolta be még a halántékom.

Mersz kell a pisztolyhoz: A szív a seggetekbe szállt?
Na, kuss legyen, sok nagypofájú pszichopata,
A költő csupasz talpán a kés pengéjén jár,
És mezítlábas lelkét véresre vagdalja.

A „hosszúnyakúúú”-ban túl hosszú az „ú”?
Ezért is a költőt rövidítsék meg!
Adjatok neki kést, boldogan lóg a hegyén,
Veszélyes és örül minden veszélynek.

A fatális dátumok kedvelőinek:
Nyafogjatok, mint a háremhölgyek,
Az átlagéletkor megnövekedett,
Most több idő juthat a költőknek.

Bár igaz, a hosszú nyak csábítja a hurkot,
A nyitott szívre lehet nyíllal lőni,
Akik így mentek el, már halhatatlanok,
Az élőket még hagyjátok élni.
Az élőket meg hagyjátok élni.
Az élőket hagyjátok élni.

Vad, lázongó vidéken, kegyetlen kormányzóság,
Ennek a legénynek kijutott sok fájdalom és rabság,
Két marékkal merített a kínból és a vérből,
Szégyenből, bánatból, keserűségből.

Hát, idd a mérget fulladásig,
ingyen adják, szerencsére,
Kergess csak, te kötél, tudom jól,
Korbács lesz belőled!
Úgyis korbács lesz belőled!

Vergődik a nyomorban sok balszerencsés csóró,
Szétszakad az életük, mint a vékony pókháló,
Hamis útra lépnek mind,
lopnak, csalnak, hazudnak,
És szél hordja őket össze, a jeges tömlöcökbe.

Nincs irgalom, ne remélj! Vicsorogj, de tűrj!
Tekeregj csak, te kötél, hurok lesz belőled!
Úgyis hurok lesz belőled!

E nyomorult vidéken, vajon hová mehetnék?
Bitófákon díszeleg a szappanos kötél.
Maga az ördög nyalja az akasztottak talpát,
Semmi reményem, Anyám! Se élni, se túlélni!

Ne üvölts, ne sírj, − csak nevess!
A sírásra nincs bocsánat,
Kötél, bárhogy is tekeregsz,
úgyis megrövidítenek,
Úgyis megrövidítenek!

Teher és gond az éjjel, sosem késnek el az ácsok,
A reggeli misét nem éred meg,
előbb lesz az akasztásod,
Minek is neked a haladék? Sose bánd, sose bánd!
Hiszen a kötelednél, hidd el,
nincs semmi sem simább.

Hát feküdj le, aludj kicsit,
nem késhetsz el, ha itt a véged,
Bárhogy is tekeregsz, te kötél,
úgyis hurok lesz belőled,
Úgyis hurok lesz belőled!

Harsan a kürt, gyerünk, gyerünk!
Hogy nyüzsög a sok szolga,
A kopók lelke nem remeg,
Kötélből lett fonva.
Hogy rohan a banda lőni,
A két hattyút megölni,
Száz nyíl süvít a cél felé.

A két madár régóta várt,
Csak egy percre, de egymásra talált,
És szállt a végzet elé.
A lány a Nap alatt lakott,
Hol kéklenek a csillagok,
Ott fenn csak a hattyú jár,
Ő a legszabadabb madár.

Tárd ki a szárnyad és repülj,
A felhők fölé kerülj,
Várnak az Úr hegyei,
Ahol más madár nem jár,
Ahová csak a jajszó száll,
És az angyalok énekei.

De a fiú ott is elérte,
Csak egy pillanat volt,
Csak egy perc, de megérte,
S már a hattyúdaluk szólt.
A két angyal táncolt, örült,
Aztán a föld felé repült.
Nem volt bennük félelem,
Az erdő mindent eltakart,
A sok vadász csak egyet akart,
Hogy vesszen el a szerelem.

Hogy izzadnak a gyilkosok,
Mert zuhannak, mint a kő,
Gyónnának, de hiába,
Hogy álljon meg az idő!

Szép szerelmük röpke násza,
Száll e versben a világba,
Egyetlen perc volt a szerelem,
Aztán zuhantak sebesen,
De örökre együtt maradnak fenn,
A mennyekben.

A fáradtság kígyója kúszik a csontjaimban,
Gyenge a szívem, az agyam már rég nem józan,
Nem fogy el a levegőm a sebességtől,
Nem hűl ki a vérem a kanyarban a félsztől.

A szerelemtől nem szorul el a torkom,
Az idegeim jégcsapok, ha úgy akarom,
Csak lógnak, akár a szélben a kötél,
És nem érdekel már, ki győz? Ők, vagy én?

Lóháton ülök, meglöksz s én leesem,
Csak a „nem” és csak a „sem” maradt nekem.

Nem iszom vizet, ne marja fogamat a hideg,
Nem sürgetem az időt s az embereket,
Íjam földön hever, elrohadt az idege,
Az összes nyilam eltörött, hát befűtök vele.

Nem feszülök meg, legyen csak így, legyen csak úgy,
Nem lelkesít, hogy még élünk és harcolunk,
Akár az ablak, olyan átlátszó a lényem,
Lenvászon vagyok, szinte olyan észrevétlen.

Lóháton ülök, meglöksz s én leesem,
Csak a „nem” és csak a „sem” maradt nekem.

Nem sajognak a sebek, a hegek sem fájnak,
Piszkos kötés takarja mind, akár a látszat,
Nem érdekelnek, nem viszketnek, nem piszkálnak,
Se gondolatok, se kérdések, se vágyak.

Fáradt vagyok, a teher ellen nem harcolok,
Csak fekszem és így talán messzebb van a hurok,
A szívem rángat és tép, már nincs is bennem,
Megyek oda, ahol nincs, csak a Nem és a Sem.
Megyek oda, ahol nincs, csak a Nem és a Sem.

Mondom magamnak, ne írjál!
De a kezeim akarják,
Óh, drága édesanyám,
Barátaim, kedvesek!
Kórteremben fektetnek,
Nem alszom, mert reszketek,
Hogy rám vetik magukat,
Rám ugranak.

Őrültek élnek mellettem,
Mindegyik menthetetlen,
Sokféle bolondok vannak,
Nem idegesek, csak piszkosak,
Gyógyítják őket, éheztetik,
Az ápolók jól elverik,
De engem nagyon meglepett:
Mindenki fegyelmezett!

Dosztojevszkij is elbújna,
Vagy belebolondulna,
Ha látta volna naponta,
Hogy verik a fejünket a falba,
Ha elmondanánk Gogolnak,
Életünket, nyomorunkat,
Nem hinnél az a Gogol:
Azt mondaná, ez a pokol!

Óh, hogy szívják a véremet,
Ezek a szukák, vérebek,
Csorog a nyáluk utánam,
De én köpök rá!
A hatos kórteremben volt,
Bepörgött az egyik bolond,
A felcsert verte és ordibált:
Legyőzzük Amerikát!

Én egészséges vagyok, így,
Minden jót kívánok, így,
Nincs eggyel több kerekem,
Ez még előttem áll.
De a főorvosnő pénteken,
Megőrült szép csendesen,
Mondom: elmegy az eszem,
Azt felelte: Várj rám!

Én várok, sehová sem megyek,
Érzem, a kés pengéjén lépkedek,
Az ábécére sem emlékszem,
A ragozásból csak kettőre,
Könyörgök, barátaim,
Bárkik vagytok, tőle, nekem,
Vigyétek el őt, neki, engem,
Elegem van belőle!

Kicsit részegen, de nem fáradtan,
Az erdőn át szánomat hajtottam,
Bután bömbölve sok hülye éneket:
Fekete szemek, hogy szerettelek!

Vágtattunk és vánszorogtunk,
Vagy csak lassan ügetve haladtunk,
Hogy’ vágtat a ló, az arcomba vágja,
A mocsár sarát, óh, csupa nyálka.

Fekete szemek, hogy szerettelek,
És újra rákezdek, megint belekezdek,
És csak nyelem a sarat és a nyálamat,
Szorosabbra húzom a sálamat.

Elfogyott mindenem, üres a zsákom,
Múljon a kábulat, a fejemet rázom,
Körbenézek, füttyentek ijedten,
Az erdő mintegy fal áll előttem.

Félnek a lovak is, sokszor megtorpanunk,
Hol van az ösvény, ahol átjuthatunk?
A sok tüske szúr, a csontomig hatol,
Mentsen ki valaki a gyilkos bozótból!

Vissza ne fordulj! Bűzlik az erdő,
Az ágra mérget vizel a felhő,
Nehéz a szaga. Hé, hova tartasz?
A lovam hasába harapott a farkas.

Ej, részeg bolond, kellett ennyit innod?
Ez lesz a veszted, meg nem úszod,
Kártyáid közül kilopták az ászt,
Az utolsó esélyt, pont a piros ászt!

Az ordasra bődülök: Az ördög vigyen el!
A lovakat hajtja még a félelem,
Az ostort forgatom, ütök, csattogtatom,
Bőgve énekelek: Ej, fekete szemek!

Horkantás, dübörgés, üvöltés, őrület,
A hámon a csengők verik az ütemet,
Ej, lovacskáim, hiába, itt a vég!
Segítsen valaki! Barát, vagy ellenség!

A vad hajszától a részegség elszállt,
Száguldunk meredeken, völgyeken, hegyeken,
A lovak habosak, a dombon habpatak,
Fújtattunk, köhögtünk, nyögtünk és hörögtünk.

A lovak előtt a földig hajoltam,
Hogy nem hagytak veszni, a lábukhoz bújtam,
Az Isten áldjon meg, lovaim, benneteket!
Hogy túléltük, az Isten áldjon meg!

Mennyi minden eltűnt, mennyi elveszett!
Dobált az élet, de sehová sem vetett,
Lehet, hogy rosszul daloltam rólatok,
Fekete szemek, fehér abroszok!

Álmomban sárgák a lángok, és a torkom is
füstös lett,
Hé, ne siess! Hé, hé, ne siess! A reggel még
bölccsé tehet,
De a reggel rég nem olyan, már sosem olyan víg,
Szívod hát megint éhgyomorra, vagy iszol,
amennyit bírsz, újra, újra.

Még egyszer, még kétszer, még százszor,
és sokszor, sokszor, sokszor,
És sokszor, sokszor, sokszor, sokszor,
Még egyszer, te ki vagy? Még egyszer,
te ki vagy?
Na, hagyd. Már semmi sem az.

Kocsmákban zöld füst, fehér szalvéták.
Koldusnak, bohócnak mennyország,
De nekem, a madárnak, kalitkám.
A templomban bűz és félhomály.
Papok szívják a tömjént, hé, barátaim,
nézzetek ide!
Még a templomban sem, még az Úr előtt sem,
nem úgy megy, ahogy kéne.

Mászok a hegyre lihegve, ne változzon semmi se!
A tetőn állt egy égerfa, a hegy alatt egy meggyfa,
Legalább a hegyoldal borostyánnal legyen tele.
Micsoda örömöm lenne benne!
Na, valami, valami még kéne!

Át a mezőn, a folyó felett. Sötét van, sehol az Isten.
A selymes réten búzavirágok.
Hosszú az út, amin járok,
Az út mellett sűrű erdő, telis-tele boszorkánnyal,
Az út végén ott áll a vérpad, a bárddal.

Lovak táncolnak a porban,
lassúak, kezesek, lusták,
Az út mentén minden tönkrement, a kocsma,
a kocsma, semmi se szent!
Semmi sem olyan, semmi sem az,
Hé, barátaim, most már látom,
Semmi sincs úgy, ahogy kéne.
Nem olyan, barátaim.
Semmi sem olyan, semmi sem az.
Hé, barátaim, most már látom,
Semmi sincs úgy, ahogy kéne, barátom.

Én csupán elmondom egy kicsit versben,
Nincs is többre felhatalmazásom,
Bűnben nemzettek engem, úgy, ahogy kell,
Izzadtan, reszketve a nászágyon.

Tudtam, hogyha elszakadunk a földtől,
Fenn minden sokkal kegyetlenebb lesz.
Mint vér szerinti utód és királyfi,
Trónra törtem, a sors rendelte ezt.

Éreztem, minden úgy lesz, ahogy akarom,
Nem buktam el és sohasem vesztettem,
Társaim, mint atyáik a koronát,
A tanulásban, vívásban úgy szolgáltak engem.

Nem kellett gondolkodnom, hogy mit mondjak,
Könnyen engedtem a szót a szélnek,
Az összes főúri csemeték,
Úgy hittek nekem, mint egy vezérnek.

Reszkettek tőlünk az éjjeliőrök,
Rút himlőhely voltam az idő testén,
Bőrökön háltam, kés hegyéről ettem,
Bokros lovam kengyellel kínoztam.

Tudtam, egyszer azt mondják: „Uralkodj!‟”
Bélyegével megjelölt a végzet,
Megmámorosodtam a vértek között,
És tűrtem a sok tanárt és könyvet.

Mindig csak a szájammal mosolyogtam,
Lapos pillantások rossz titkait,
El tudtam rejteni, hisz’ a Bolond nevelt,
Ő halott már. Ámen. Szegény Yorick.

Még a fosztozkodást is megtagadtam,
Rendjelet, birtokot, előjogokat,
Megsajnáltam a halott apródot,
És széttapostam a zöld hajtásokat.

A vadászat örömét elfeledtem,
Meggyűlöltem paripát, kopót,
Sebzett vad nyomáról visszalovagoltam,
Ostorral vertem agarat, hajtót.

Lassan garázdálkodás váltotta fel
A hétköznap kedves játékait,
Éjjelente a folyóban titokban
Mostam le a nappal disznóságait.

Ahogy érettebb lettem, egyre butultam,
De nem merültem el az intrikákban,
Nem tetszett a kor és benne az ember,
Magamat inkább könyvekbe ástam.

Agyam tudásra volt éhes, mint a pók,
Értette az erőt és a mozgást,
Mire jó a tudomány s a gondolat,
Ha életünk csupa cáfolat, tagadás.

A régi barátokat elvesztettem,
Hálóvá lett Ariadné fonala,
„Lenni, vagy nem lenni”, ezen tűnődtem,
És ez megoldhatatlan probléma.

Örökké hullámzik a baj tengere,
Mintha kölest szitálnánk hiába,
De kirostáljuk az olcsó választ a
Nyakatekert, furcsa dilemmára.

Az ősök szava hívott a halk neszen át,
Mentem, mögöttem kétségek lopóztak,
A súlyos gondok fölfelé emeltek,
Testem szárnyai a sír felé húztak.

Gyenge bronzzá forrasztottak az idők,
Ki sem hűltem, már kezdtem szétmállni.
Vért ontottam, mint akárki, s úgy, mint ők,
A bosszúnak nem tudtam ellenállni.

Vég előtt a siker − maga a bukás.
Ophélia! Nem hiszek az elmúlásban,
De én, a gyilkos most egyenlő vagyok azokkal,
Akikkel együtt fekszem a halálban.

Hamlet vagyok, az erőszakot megvetem,
A dán koronára mindig is köptem,
Szerintük csak a trónért téptem számat,
És érte riválisomat megöltem.

Lázálom és fellángolás hasonlók,
Sunyi halál lesi a születést,
A fondorlatos választ nem mi adjuk meg,
És nem leljük a megfelelő kérdést.