1983 – Még élünk

K. úr családjával Szombathelyen élt,
Indultak nyaralni, de a mama félt,
Ne rohanjunk, Dönci! Olyan szép a táj,
Tudják a gyerekek, te vagy a király!

B. elvtárs Szegeden a Volgájába szállt,
A hátsó ülésen a titkárnője várt,
Hátraszólt a sofőr: Főnök, mi a cél?
Gyerünk Balatonra, ami belefér!

Jó nekem a Trabant, nem kell Cadillac,
Az élet nem álom, holnap ébredek.

K. úr megérezte, eljött az idő,
Férfi módra vezet, reszkessen a nő,
Előz a kanyarban, a gumi szinte ég,
Hátul a két gyerek, szembejön a Vég!

Keletről a Volga Siófokhoz ért,
B. elvtárs ott hátul a lényegre tért,
Félrenéz a sofőr, a sziréna zúg,
Hétköznapi eset, vértől mocskos út.

Jó nekem a Trabant, nem kell Cadillac,
Az élet nem álom, holnap ébredek.

Hideg volt a hajnal, hogy Irént megláttam.
Térde vastag, kabátja szűk. Mégis megkívántam.
Lámpát gyárt háromig, mondta, itt a gyárban.
Moziban álmodtunk. Én egy házra vágytam.

Találtunk egy telket, túl a város szélén.
Csatorna sosem lesz. Nem adtam be kérvényt.
Hat esztendő alatt felépült a ház.
Benne az életünk: négy gyerek. Nincs gáz.

Mindennap láthatom, nem kell nekem más!
Mindennap láthatom, nem kell nekem más!
Mindennap láthatom, nem kell nekem más!
Enyém, enyém ez a ház!

A fülemben vatta, protézissel élek.
Sohasem álmodom. Keveset beszélek.
Büszke rám az asszony, és én sem szidom.
Napi tíz fröccsömet otthon iszom.

Mindennap láthatom, nem kell nekem más!
Mindennap láthatom, nem kell nekem más!
Mindennap láthatom, nem kell nekem más!
Enyém, enyém ez a ház!

(Bereményi Géza)

Fehér szobában fehér az ágy,
Fehér a doktor, nem szól hozzád,
Fehér a műtő, fehér a csend,
Fehér a nővér és fehér a rend.

Fehér a Nap és fehér az éj,
Fehér ruhában jár a veszély,
Fehér, ki ad, és fehér, ki kér,
Fehér az átok, s az ima fehér.

Fehér pirula, fehér magány,
Kiért jön el a fehér Halál,
Fehér a fal és fehér a kő,
Fehér az utca és a temető.

Fehér, ki simogat. Fehér, ki szúr,
Fehér, ki segíthet. Fehér az Úr!
Fehér a bőr, fehér a vér,
Egyedül Billy nem fehér!

Ezt a dalt jobb lett volna sohasem megírni.
Halott hőseinkről szól, akik szerencsére nem barikádokon vagy háborúban estek el, de még sincsenek már közöttünk…

Meghalt a Lepke, a Részeges Lány,
a Gyíkok Fia, a Gitárkirály.
Az élet súlya könnyű nekik már,
de nekünk fáj.

Sötét lett újra, egy szál gyertya ég.
Elment valaki. Mondd, mi jöhet még?
Az élet álom nekik csupán,
de nekünk fáj.

A tű elaltat, a fegyver lő.
Mondd, ki lesz a következő?
Az élet álom nekik csupán,
de nekem fáj.

Meghalt a Lepke, a Részeges Lány,
a Gyíkok Fia, a Gitárkirály.
Az élet nekik álom csupán,
Nekem is fáj.

Itt élünk messze, ez egy más világ,
zsíros a csend, nehéz az ágy…
Az élet álom nekik csupán,
Nekem is fáj.

Míg a pap és a varázsló beszélgetnek,
A herceg és a grófnő szeretkeznek,
Az apródok vidámak, még fiatalok,
A zsandár és a kutyák nyugtalanok.
Óh, Szerencse, ne hagyj el!

A király még táncol, nem érzi a végét,
A bankár hogy reszket, elássa pénzét,
A tábornok őrjöng, a kincstárban kutat,
A boldog miniszter művészekkel mulat.
Óh, Szerencse, ne hagyj el!

Láncra verték rég a csavargókat mind,
A költő és a koldus a kék égre tekint,
A festő otthon tombol, széttépi vásznait,
Menekül a tolvaj, szétszórja átkait.
Óh, Szerencse, ne hagyj el!

A tudós szíve nehéz, akasztani viszik,
A csőcselék röhög, a halálra iszik,
A bolond vigyorog, rászól a ringyóra,
Ölelj, babám, itt van az utolsó óra!
Óh, Szerencse, ne hagyj el!

A királylány nem szűz, a püspökkel alszik,
A hóhér oly lusta, havonta mosakszik,
A szent szeme csillog, már áll a máglya,
A besúgó rohan szentté avatásra.
Óh, Szerencse, ne hagyj el!

A lovag kardja véres, a holnapra gondol,
A paraszt keze kérges, a semmibe markol,
A bohóc könnye hull, rászól a fiúra:
Ébredj, kicsi fiam! Itt az utolsó óra!
Óh, Szerencse, ne hagyj el!

Mikor a félelem erős és a remény gyenge,
Mikor a folyó belefullad a tengerbe,
Mikor a kő is olvadni kezd,
És nem tudod, hol a lélek és mi a test,
Mikor a süket röhög és a néma zokog,
Mikor nem számít, te ki vagy és én ki vagyok,
Mikor a csavargó üvölt az égre,
Hogy megváltó halálát kérje,
Mikor a temetők zöldek és a gyerekek ölnek,
Eljött a perc és elmondhatod:
A pokolban éltem, s a mennybe jutok!
Mindennek vége.

(József Attila)

(Allen Ginsberg)