1990 – Tábortűz mellett

Szürke kis ország, ahol születtél,
És büszke vagy magadra, mert megszöktél.
A hely, ahol éltél, hírnevet se kapott,
Nem innen jött Chaplin, és
Bartók sem maradhatott.
Különc vagy egy ócska helyen, nem nagy buli,
Néha egy farmer, útlevél, rágógumi,
Csak úgy lehet egy ilyen helyet túlélni,
Ha tudod, hogy egyszer úgyis le fogsz lépni.
Apádnak ott a bor, anyádnak a konyha,
Nem is tudják, hogy őket valaki kirabolta.
Sosem hitted, hogy ez neked megfelelne,
Mi az, ami az élethez elég lenne?
Vidéki város egy kis országban,
Rosszkor születtél, rossz helyen,
Közöttük élsz, de mégsem velük,
Más vagy mint ők. Idegen.
Egyszerűbb volna szépen, lehajtott fejjel élni,
Nem lázadni soha, a Napba sose nézni,
Te mégis lennél valaki, neked kell az élet,
Megéri, bár nem érdekel mást, csak téged.
Különc vagy egy ócska helyen, mondtam,
nem nagy buli,
Néha egy farmer, Coca Cola, rágógumi,
Csak úgy lehet egy ilyen helyet túlélni,
Ha tudod, hogy egyszer úgyis le fogsz lépni.
Mindenki emigráns, kívül, vagy belül,
Hogy miért is tette? Holnapra kiderül.
Új szelek fújnak, ki érti ezt?
Új idők jönnek, Kovács úr, mi lesz?

A galambok felrebbennek hirtelen ablakod alól,
És meghallod a csizmák zaját a hátsó udvarból.
A házmester pizsamában az ajtód felé mutogat.
Fogd az útleveled, és most ne moss fogat!
Menekülj a tetőn át, így odaérsz talán,
A szökevények hajója a kikötőben vár.
Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz,
De magyarul álmodsz, magyarul sírsz.
Új élet, új világ, új hit, nem tudok semmilyen nyelven.
Még magyar vagyok egy kicsit, akit a hazája hagyott cserben.
Csörög a pénz, akár a kígyó. Új ruhát, új arcot hordok.
Jönnek a hírek otthonról. Fáj, amit hallok és mondok.
Mindenem megvan végre, új ház, kocsi, házasság,
De nem vagyok otthon sehol. Ez lenne a szabadság?
Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz,
Angolul, németül, oroszul,
Franciául, spanyolul,
De magyarul álmodsz, magyarul sírsz.

Részeg rémek bolondja voltam,
És elmondtam az utolsó mesét,
A tapsot, a pénzt elfogadtam,
De tudtam, nekem ebből elég.
Eladtam nekik mindenem,
Dalokat, verseket, táncot,
De minden kevés volt ahhoz,
Hogy feledni tudjam a láncot.
Ha felkelsz majd, mert üt az óra,
Ne haragudj a gyáva bohócra!
Nem tűrné ezt, ha volna Isten,
Suttogtam, ha józan voltam,
Vesztettem, mert az emberben hittem,
Gondoltam és becsomagoltam,
Nem vártam meg a másnap reggelt,
Kicsúsztam az őrök között,
Szipogva hozzád lopakodtam,
És megálltam az ágyad fölött.
Ha felkelsz majd, mert üt az óra,
Ne haragudj a gyáva bohócra!
Mennem kellett innen, fiam,
Azt hittem, sosem lesz vége,
Már csak ittam és káromkodtam,
És átkokat szórtam az égre.
Untam a nyomort, nem voltam hős,
Menedéket sem találtam,
Még a dühtől sem lettem vörös,
Élni kellett, én továbbálltam.

Mindenem elúszott egy bárban,
A katolikus templom mellett,
Megszállt az ördög, mint az oroszok,
És hajnalig innom kellett.
Nem tudom, hogy kerültem ágyba,
Egy festett, szőke lotyó csókolt,
Nem ment velem semmire, kértem,
Hívja fel a Rock and roll doktort!
Egyedül vagy Amerikában?
Hívd fel a Rock and roll doktort!
Bajban vagy egy nővel az ágyban?
Hívd fel a Rock and roll doktort!
A jövőben élnél, nem a mában?
Nem bízol az FBI-ban?
Hívd fel a Rock and roll doktort!
A Central Parkban, szombat délben
Részt vettem egy tüntetésen,
Magyarok, románok, lengyelek
Szidtuk a Vasfüggönyt békésen.
„Egy lépés előre, kettő hátra!”
Idéztem pontosan Lenint,
Köptem a kizsákmányolásra,
És berúgtam a recept szerint.
Nem éltem eddig még, csak félig,
Itt állok a világ tetején,
Amerika enyém egy hétig,
És kárpótol majd most mindenért!
Nem állok a sikerért sorba,
Kéznél a pezsgő, jöjjenek a lányok,
Igyunk a rock and rollra,
Ennél többet nem is kívánok!

Egy rossz magyar New Yorkban,
A Village-be tartottam.
Jól begombolkoztam,
Mert ez volt az első utam a szabad világban.
A Csavargók Királya
Hívott vacsorára,
Aztán levitt az utcára,
Ahol az élet épp olyan, mint egy korcsolyapálya,
Hippik, feministák, kokósok,
Spiclik, transzvesztiták, homokosok,
Punkok, anarchisták,
Használt nők és eszmék vására.
Az emberek köszöntek nekünk, és csak lágy szellő fújt.
A Mester eljátszotta nekem a New York City Bluest.
Húsz óra a Greyhound Busban.
Jimi Hendrix sírja felé húztam,
És olyan ostobán bámultam,
Mert én voltam a buszon az egyetlen fehér.
Ady a szívemben,
Kerouac a kezemben,
Cseh Tamás a fülemben.
Féltem tőlük nagyon, bár tudnám, hogy miért?
Egy üveg került elém,
Mosolyogtak felém,
És végre így értettem meg én,
Hogy ezen a buszon csak az jár, aki igazán szegény.
Az ablakot zápor verte, és a szél üvöltve fújt.
Hiányzott a bandám, a nőm, és az ördög belém bújt.
Délen, New Orleansban,
A Preservation Hallban
Egy tízdollárost adtam
Egy vénséges vén fekete zenésznek.
Adott vagy hetven évet
Magából a zenének,
És nem értették a népek,
Hogy miért játszik még mindig?
Mondd, mi a fenének?
A játék neki már csak kényszer,
Hogy ehessen naponta kétszer
És ihasson is legalább négyszer.
Mert így van értelme csak az életének.
És lassan gyűlt a dollár, alig több mint húsz.
Én sírva hallgattam végig a Basin Street Bluest.
Chicago városában
Egy szakadt blueskocsmában
Új barátra találtam,
Aki megmutatta nekem, hogy a blues még merre él.
Kedden, öt órakor
A Déli Oldalon,
A tikkasztó napon
Egy kokainárust fejbelőttek egy adag porért.
A por hófehér,
A flaszter csupa vér.
Az élet csak ennyit ér?
Nem tudom, de a világ nekem többé nem fekete-fehér.
Ültünk a kocsmában, aznap Sugar Blue fújt,
Egy öreg balladát, a Kokain Bluest.

Európa közepén áll Magyarország, Budapest.
Máshol még azt sem tudják, hogy nem ugyanaz,
mint Bukarest,
Az ország neve nem látszik, a városok kis pontok,
Ujjam alatt elférnek a hegyek, apró foltok.
Szülőföldem holdfényben, árnyékba öltözve vár,
Mint a vándormadár Délen, a gép remegve leszáll.
Ez az ország − rémálom ébren,
Ez az ország − kísérleti nyúl,
Ez az ország − gyöngy egy pohár vérben,
Ez az ország − a szívem elszorul,
Ez az ország − lenyilazott szarvas,
Ez az ország − széttaposott kert,
Ez az ország − a Múltban sem olvas,
Ez az ország − zöldre, vörösre vert,
Ez az ország − hazugok temploma,
Ez az ország − vasalt, véres csizmák,
Ez az ország − tolvajok aranya,
Ez az ország − temetők és kocsmák.
Magyarország − alvó lány öle,
Magyarország − viharok asszonya,
Magyarország − két folyó gyermeke,
Magyarország − anyám szép mosolya,
Magyarország − friss hó a sárban,
Magyarország − mulatság dalokkal,
Magyarország − álom puha ágyon,
Magyarország − pincék borokkal,
Magyarország − farkasok prédája,
Magyarország − nagy idők árvája,
Magyarország − márciusi ország,
Magyarország − ó, majomország,
Magyarország − csavargók börtöne,
Magyarország − Európa köldöke,
Magyarország − ne legyen Balkán,
Magyarország − megáll a talpán,
Magyarország − temetetlen,
Magyarország − szeretetlen,
Magyarország − szerethetetlen,
Magyarország − feledhetetlen,
Magyarország − itt születtem,
Magyarország − ahonnan elzavartak,
Magyarország − ahova bezártak,
Magyarország − ahova visszavárnak.

Múltak az évek, úgy szépen, sorba,
Akár az emberek, mind egyforma,
Fekete vagy fehér, vörös vagy zöld,
A pokol vagy a menny, de sosem a Föld!
Negyven év múltán most kezdek élni,
Tanulok örülni, felejtek félni,
Nem kell több vezér, nem kell több hős,
Jöjjön egy lány, aki nem ijedős!
Dőlnek a szobrok, babám, odafenn,
Dőljünk csak hanyatt mi is idelenn.
Dőlnek a szobrok babám, odafenn,
Vége a mesének, itt, Keleten.
Azt hittem régen, az időm lejárt,
De el sem jött eddig, mondd, mire várt?
Ha férfinak ünnep, a nőnek sem gyász,
Ne félts engem, baby, magadra vigyázz!
Szép ez a hajnal, eltűnt a csillag,
Ébressz fel engem, ha végre itt vagy,
Dobd el a gyűrűt, a jelvényt, a láncot,
Kibírtuk eddig, kezdjük a táncot!

Langyos sörök, hideg lábú lányok,
Hogy a pokolban történhetett meg,
Kérdem a kocsmában, ahol állok,
Hogy megint itt vagyok veletek?
Szabadon éltél, az ágy volt a hazád,
Egy tigris voltál, rád buknék újra,
Inni fogok, hogy ne gondoljak rád,
És a trió belevág egy lassú bluesba.
Csípi a füst a szemem,
A pálinka szétmarja a torkom,
Feledni kellene téged,
Már régóta csak ez a dolgom.
Egy másik éjjel, másik helyen,
Mondják, itt nem lop a főnök, jó a pia,
Ülök a bárpultnál, fáj a fejem,
A zongoránál Sovánka Terézia.
Kik ezek a duplaseggű banyák,
Miért nyúlkálnak a zakómban?
Azt hiszik, találnak valamit?
Ha máshol nem, a nadrágomban.
Döglött hely a nagy művészkávéház,
Egy éve még innen is kirúgtak,
A pincér BM-es, a mixer ÁVH-s,
A vécésnéni vajon mit tudhat?
Modorom pocsék, vigyorom hétvégi,
Kötetlen költők, sértődött zsaruk,
A többi, persze, mind értelmiségi,
A lányok nyitva döngetett kapuk.
Reggel ötkor egy simlis talponálló,
Sír a sokat szenvedett őrmester,
Én meg azért vagyok ellenálló,
Mert igazoltatott a rendőr egyszer.
Üres az agyam, de a szívem fáj,
Megvagyok, bár egy fillérem sincsen,
Valaki szól: „Itt van, testvér, igyál!
Magyarok vagyunk, vagy mi az Isten!”

Koporsót visznek, magyarok, bírják,
Ki lehet benne? Sajnos, nem tudják.
Könnyezni kéne, de én nem sírok,
Lábamnál nyögnek a jeltelen sírok.
Tavaly temették, kiásták újra,
Ártatlan volt, hát ezt is kibírja,
Temet az elnök, temet a titkár,
Senki sem tudja, rá milyen sír vár?
Táncol a Matyi, az Ernő, a Jankó,
Örökzöld sláger a Temető tangó!
A múltkor a tévében egy pasit kiszedtek egy tankból,
de az még röhögött nekik akkor is, amikor bíróság elé állították.
Valami gyűlésbe akart menni, erre megmérték a vérnyomását,
amitől még jobban röhögött. Csiklandós tömeggyilkost
még nem is láttam. Cukorspárgával összekötözték a kezét,
és a kémikus feleségével együtt szitává lőtték.
De egyiknek sem folyt ki a vére, még az ismétlésben sem.
Mikor a saját sírodat ásod,
Ne bőgj, ne hallja senki sírásod.
Pár évig lenn vagy, más is kibírta,
Vigyél magaddal könyvet a sírba!
Nézd, itt vannak, állnak fölötted,
A tévé, az újság, a pártok, a hölgyek,
Prédikál az író, rázza a farát,
Felzokog a tömeg, mind csupa barát!
Táncol a Matyi, az Ernő, a Jankó,
Örökzöld sláger a Temető tangó!
Pistike aranyos gyerek volt. Rosszul hegedült, de
szerette a meséket. Mégis megbukott az érettségin.
Ekkor döntötte el, hogy híres ember lesz és baltával
megölte Piroska nénit, a Szülői Munkaközösség
elnökét. A temetőben fogták el, zsákot, ollót, tűt
és cérnát találtak nála.
„Miért olyan nagy a fogad, nagymama?” − kérdezte később a bírónőt.
Szűk itt a tér ennyi nagy hősnek,
Hol voltak eddig? Nem ismerősek.
Hullába rúgni mind nagyon bátor,
Szívük örül, csak a ruhájuk gyászol.
Unod a banánt, a körmeid nőnek,
Hiányát érzed a bornak, a nőnek,
Eltolnád magadról a sírkövet,
De fölötted egy fiú egy lányt szeret.

Rossz, kis törpe hősök menetelnek sorban,
Hazug méltóságuk lenn hever a porban,
Emelik lábukat induló szavára,
Emelik poharuk az új fővadászra.
Elpusztult az erdő, kihaltak a vadak,
A tóban szenny és mocsok, elfogytak a halak,
Füst és korom mögül sápadtan süt a Nap.
A céllövöldében kövér gyilkosok játszanak.
Azt hittem, hogy rosszul látok,
Hazamennek a vadászok?
Ne aludj el még! − Az árnyék visszatérhet.
Ne aludj el még! − A gyerekek félnek.
Ne aludj el még! − Kialhat a láng.
Ne aludj el még! − Vigyázz ránk!
Túl a kerítésen, nagy, égő szemekkel,
Testvéreim álltak, telve félelemmel,
Enni sem adhattam, nem játszhattam velük,
Lestek ránk az őrök, nekik volt csak fegyverük.
Sosem várt vendégek éltek itt a házban,
Nem hívtuk, de jöttek, a vértől lucskos sárban,
Uraink szolgák voltak, egynek sem volt szava,
Sohasem kérdezték: Mikor mentek végre haza?
Azt hittem, hogy rosszul látok,
Hazamennek a vadászok?
Ne aludj el még! − Az árnyék visszatérhet.
Ne aludj el még! − A gyerekek félnek.
Ne aludj el még! − Kialhat a láng.
Ne aludj el még! − Vigyázz ránk!
Elsőként köszöntse nagy taps a hazainduló
Batu kán elvtársat, a Nagy Mongol Népi Hurál fővadászát!
Háromszoros hurrát zengjünk, mint a müezzinek
II. Szulejmánnak, a nagy török vadásznak!
Tizenháromszoros áldás kísérje Haynau,
osztrák vendégünk díszmenetét!
Fergeteges „Sieg Heil!” Adolf Hitler legjobb
jágerének, Eichmann Obersturmbannführernek.
És reméljük, végre utoljára, igazi, háromszoros
testvéri csókkal búcsúzunk az ideiglenesen
negyven évig nálunk vadászott szovjet
elvtársaktól, akiknek neveit sosem felejtjük el,
azonban két órán keresztül sem tudnánk felsorolni.

Mindig, mindenhol kell a jó cirkusz,
Voltam én róka, ha kellett, krampusz,
Álltam trapézon, jártam kötélen,
Ugrottam a hídról és táncoltam jégen.
Mint Miki egér a világot jártam,
Kenyerem mellé kolbászra is vágytam,
És, hogy ne szidjon folyton az asszony,
Két évig voltam − én!!! − Michael Jackson.
Kelj fel, Jancsi! Hány órára?
Itt az idő a változásra.
Figyeljetek csak, zörög a kolomp,
Valahol itt jön megint a bolond,
Lyukas a zsebe, lyuk a fenekén,
Lyukas a zászló, pont a közepén.
Legszomorúbb talán az életben,
Ha szegény nevet a szegényebben.
Jókedvünk legyen, ha egyebünk nincs,
A sipka csörög már, nem a bilincs.
Apa nélkül nőtt fel egy gyermek,
Könnyű kezével egy képet festett,
Legyen a tiéd, mert szeretlek!
Énekelj nekem, vagy vess bukfencet!
Kitalálhatsz ennél egy szebb mesét,
Nevetni a legjobb, úgy szeretnék!
Jókedvünk legyen, ha egyebünk sincs,
A sipka csörög már, nem a bilincs.

A balladák hegyei közt, a nehéz csendben
A gyűlölet kése lapul a szűk szemekben.
A temető felé tart a néma sor az úton.
Elszorul a torkom, és a nyakamat jól behúzom.
Lehet, hogy Rómeó román volt és Júlia magyar?
Mindenki tud ilyen mesét, vagy írhat, ha akar.
Egy szombat éjszakán, hűen a hagyományhoz,
Nem bírta tovább Rómeó, és rohant Júliához.
Ki kezdte az egészet?
Kérdik és belátom,
Nem tudom a választ. Jobb lesz továbbállnom.
Csak látogató vagyok ezen a tájon.
Béke honolt a völgyben, de valaki a sötétben
Arra vágyott nagyon, hogy az átok újra éljen.
Lesben állt és szúrt. A fiú még csak nem is kiáltott.
Most bosszúra vár a család, rokonok és barátok.
Visszafelé a pap mögött kanyarog a lassú sor,
Várja őket a pálinka, a harag, a halotti tor,
S talán már holnap éjjel valaki Júliát kihívja…
De innen a folytatást inkább másvalaki írja!
Isten óvjon, drága barátom!

Fecseg a folyó, a rakpartra írja,
Ma nem szomorít el József Attila.
Nevet a Lánchíd, és visszafelesel.
A tegnap szemetét, mondd, ki hordja el?
Légy boldog végre, felejts, ne álmodj!
Megjött az Angyal, járja a táncot,
Szakadt ruhából válla kilátszik,
Tudja, kik vagyunk, és nekünk játszik.
Ülünk a város fölött.
Nézd, barátom, fáradt vándor,
Hulló csillagok között
A Szabadság Angyala táncol.
Madarak, lepkék, virágok szállnak.
A puha fényre mióta vártak!
Nem tudja senki, hol a királylány,
Szemében bujkál az álmos szivárvány.
Lelkemen derű, szememen fátyol,
Lassan megnyugszik minden magától.
Suttog a fű, kis gyertyák égnek.
A régi barátok mind hazatérnek.
Nagy körben ülünk a tábortűz körül.
Látod, a Kisfiú csendesen örül,
Fejét a Bohóc vállára hajtja,
Tudja, hogy többé soha el nem hagyja.

Most, hogy végre újra együtt lehetünk, és
szemünk örömtől fényes,
megvallhatom nektek mélységes szeretetemet,
eltékozolt életem ritka ajándékát.
Gyerekfejjel vak hitet akartak belém verni,
ezért megszöktem, és sokáig csak az ösztönök
iránytűjére bízhattam életem hajóját,
melynek a tagadás volt a kormányosa.
Micsoda viharok és szélcsendek dobáltak és
fojtogattak bennünket!
Vitorlánk jégtől virágzott, matrózaink
egymásnak rontottak.
Befagyott kikötőkben züllöttünk és a
tehetetlenség pestise tizedelte legénységünket.
Volt, hogy olajat öntöttek előttünk a vízre és
meggyújtották, hogy ne futhassunk ki a nyílt tengerekre.
De Te mindig a kellő pillanatban jelentél meg
közöttünk, hogy megvigasztalj.
Az árboc körül bújócskázó gyermekek nevetése.
Egy gyönyörű alma, amit kabátujjunkkal fényesítettünk ki.
Szépséges éjszakák a fedélzeten, a csillagsátor alatt.
Ezüsthalak szárnyalása a habok felett.
Aranyló ital kristálypohárban, barátom kezében.
Megsárgult lapok metszetei egy kapcsos könyvben.
Öreg anyókák meleg könnyei és áldása konok fejünkön.
Végigjártuk a Bűn országait, vergődtünk a
Hiábavalóság tengerén,
és végül megtértünk a Hagyományok szigetére,
hogy megtisztuljunk.
Nagyapáink sírjai feldúlva, a herék eldobált
sörösüvegei a templomkertben,
s az elmebeteg gnómok ostoba és gyilkos
szólamai csak nehezen kopnak le a falakról.
A nincstelenek kezében könyv és gyertya,
némán állnak az úton.
De gyógyító eső mossa arcunkat, szellő simogatja
az ekét húzó lovacska hátát,
a kutya vidáman hajszolja a varjakat, és a fekete
madarak ijedten kárognak a szokatlan zajban.
Az öregember megtörli homlokát, jót húz a
flaskából és elveti magját
Földanyácskánk méhében. Minden kezdődik elölről.
Itt és így tért vissza hitünk és erőnk.
Tudjuk, mindennek így kellett lennie.
Hűségünk nem volt felesleges.
Asszonyaink otthon melegen tartották a tűzhelyet,
szívük féltéssel és gyengédséggel teli, így vártak ránk.
A Remények Hajója hazatért, és nem fut ki többé soha.
Tépett vitorlám bevontam,
Ülünk a tűz körül, az Idő mosolyog,
Töltök egy pohár bort mindenkinek.
Újjászülettünk, boldog születésnapot!