1982 – Oly sokáig voltunk lenn

„Mikor még kiskölyök voltam,
Ötéves srác”,
Nem tudtam, mi van a szoknyád alatt,
Mi az, ami ráz.
Felnőttem rég,
Harminchét vagyok.
Tudom, miért
Mit akarok.

Az első csajom azt mondta:
„Inkább a falra mássz,
Ne rám! Ne rám!”
A második azt mondta:
„Menj, inkább nézd meg a Helgát!”
De amikor én kissrác voltam,
A Helgát nem játszották.
Így hiába sírtam, ahogy csak bírtam,
Hogy „Helga segíts! Nem megy, segíts!”
„Helga, segíts!”

Régen, amikor ez a zene ellepte a világot, ezt az országot, meg ezt a várost is, virágoknak képzeltük magunkat a zene szép rétjén. Én azt hittem, magas vagyok és karcsú, és bársonyosak a szirmaim. De amikor feltűnt az első kecske a réten, megijedtem, hogy jön és leharapja a fejemet. Gyorsan tüskéket kezdtem növeszteni mindenhol. Azt hittem, megúszom. De ekkor megjelentek az emberek kaszákkal, és rájöttem, nincs menekvés. Nincs menedék. Mégis szerencsém volt: értem jött egy lány. Kitépett tövestől, hazavitt, belerakott egy cserépbe. Azóta mindennap öntöznek, de nincs senki, aki cserélné alattam a földet. Csak egy hobó vagyok egy virágcserépben. Egy maroknyi földben. Ó, mit tettetek ezzel a földdel? Ebben a földben a kín a virág. Virágok közt veled lenni, tudom, szép volna, kedvesem. Virág sincsen, te sem vagy már, miért hagytuk, hogy így legyen?

Mikor a hobók útjára léptem, ti még kissrácok voltatok.
Mikor a hobók útjára léptem, ti még kissrácok voltatok.
Megvertek százszor,
Megnyírtak párszor.
Nem maradt más, se János, se Tamás.
Nem maradt más, szinte senki,
Szinte semmi, szinte senki,
Embernek, férfinak lenni.
És ez, azt mondják, nagyon kevés.
Sokan azt mondják, nagyon kevés.
Nekem nem sikerül, olyan nehéz.
Embernek lenni olyan nehéz. Nehéz!

Enyém a tévé, tiéd a bor.
Enyém a kocsi, tiéd a por.
Enyém a sonka, tiéd a zsír.
Enyém a vigyor, és tiéd a kín.

Tiéd a zene, enyém a tánc.
Tiéd az óra, enyém a lánc.
Tiéd a páncél, enyém a tőr.
Tiéd a kutya, és enyém az őr.

Miénk az utca, miénk a ház,
Miénk a számla, miénk a gáz,
Miénk a lekvár, miénk a vár,
Miénk a haszon, és miénk a kár.

Nevetek mindig, ha rágondolok,
Remélem, látszik, hogy boldog vagyok.
Ugye, látszik? Óh, igen.
Ugye, látszik? Óh, igen.

Enyém az arany, tiéd a réz,
Enyém a bilincs, tiéd a kéz.
Tiéd a rendszer, enyém a zűr.
Enyém az ország, és tiéd az Űr.

Tiéd a lélek, enyém a test.
Tiéd a Syrius, enyém a Kex.
Tiéd a Hendrix, enyém a Stones.
Tiéd az ezüst, és enyém a bronz.

Miénk az utca, miénk a ház,
Miénk a számla, miénk a gáz,
Miénk a lekvár, miénk a vár,
Miénk a haszon, és miénk a kár.

Nevetek mindig, ha rágondolok,
Remélem, látszik, hogy boldog vagyok.
Ugye, látszik? Óh, igen.
Ugye, látszik? Óh, igen.

Kőbányán születtem, ott is nőttem fel,
Vannak jobb helyek, de nekem megfelel,
A tévében megnézem, ami nekem kell,
Ott találtam asszonyt, ott temetnek el.

Utáltam a könyvet, minek az egy srácnak,
Elvittek két évre Ózdra katonának,
Megtanultam hamar befogni a számat,
Jó sorom lett végül, megtettek konyhásnak.

Sok rajtam a hús, ez a Kőbánya blues,
Az asszony pénzért nyúz, ez a Kőbánya blues.
Ha este mellém bújsz, ez a Kőbánya blues.
Szép csendesen kinyúlsz, ez a Kőbánya blues.

Aztán visszajöttem, mentem a Sörgyárba,
Ihatok egész nap, mindig lesz maláta,
Hívtak a brigáddal egyszer operába,
Felvettem az öltönyt, óh, én szegény árva!

Ritkán, ha van időm, a klubba lejárok,
Ismerek mindenkit, kőbányai srácok,
Nem tudnak rock and rollt táncolni a lányok,
Én már öreg vagyok, csak magamban rázok.

Az orrodban ha túrsz, ez a Kőbánya blues,
Ha valakit megfúrsz, ez a Kőbánya blues.
Az üveg után nyúlsz, ez a Kőbánya blues,
Szép csendesen kinyúlsz, ez a Kőbánya blues.

A kocsmában nincs blues, ez a Kőbánya blues,
Ez nem a Rolling Stones blues, ez a Kőbánya blues,
Ha szaggat már a csúz, ez a Kőbánya blues.
A szívem visszahúz, ez a Kőbánya blues.

Óh, igen, látom. Rajtad van, ki vagy.
Kicsi a kereszt, a halálfej nagy.
Bár a jelet a világ tette rád,
Szó nélkül álltad, lettél tetovált.

Melleden matróz, karodon „Anyám”,
„1950”, „Zugló a hazám!”,
„Szeretlek, Erzsi”, „Haver vagy, János”,
„Csapat csak egy van, a Ferencváros!”

Tetovált kép,
Tetovált gép,
Tetovált nép,
A tetovált szép.

Karodra írták, hogy „Bűn az élet”.
Nevettél rajta. A bőröd égett.
A tű csak futott, és a haverok
Röhögve olvasták: „Hülye vagyok!”

Tetovált kép,
Tetovált gép,
Tetovált nép,
A tetovált szép.

Hosszú lábú asszony, téged meg kell kapnom ma még,
Hosszú lábú asszony, téged meg kell kapnom ma még,
Mondd meg, mit kell tennem, mi az, ami neked elég!

A szemedbe nem nézek, utolér a végzet, igen,
A szemedbe nem nézek, sötét, mint a végzet, igen,
Legyen, ahogy kéred, tudom, nálad nincs kegyelem.

Rövid az ágyad, kilóg a lábad.
Hideg a talpad, mint a jég.
Üresen áll a kályha és gyorsan jön a nátha, mint a vég.
Bújj csak ide, ne félj, mert nincs itt senki más, csak én!
Hosszú a lábad, túl nagy a szájad.
Ha kell, ha nem, te mindig beszélsz.
Tőlem kiabálhatsz, befogom én a szádat, be én!
Hosszú lábú asszony, levegőt az orrodon vegyél!

Bármit kérhetsz, ha van rá pénzed, a többi rajtad áll.
Ha kell, maradok, ha nem, hát lepattanok, babám,
De megértem én azt is, ha holnap este, ó, hogyha holnap este más ágyában hálsz.
Ó, szegény Billy.

Várok egy pohár italra,
Várom, hogy messze vigyen,
Várok egy tiszta hangra,
Várom, hogy megsegítsen.

Igyunk a vén, lila hölgyre,
Nem adja fel a reményt,
Nem jut el soha a völgybe,
Mit papja neki ígért.

Igyunk a sápadt árvára,
Bűnéről ő nem tehet,
Igyunk a hűtlen anyára,
Ölére, mit úgy szeret.

Oly sokáig voltunk lenn,
Nem is tudjuk, milyen fenn!

Igyunk az új istenekre,
Mosolyuk egyre nagyobb,
Nem tettem ellenük semmit,
Azt hiszik, nem is vagyok.

Gondolj egy összetört arcra,
Gondold el, mitől ilyen?
Gondolj a holnapi napra,
Ne legyen ugyanilyen!

Tudom, azt hiszed rólam,
Ismerem jól a világot,
De nem tudok mondani semmit,
Magam is csak várok, várok.

Oly sokáig voltunk lenn,
Nem is tudjuk, milyen fenn!

Oly sokáig voltunk lenn,
Hogy nem is tudjuk, milyen fenn!

Háborút még nem vesztettem,
Nekem könyv a Történelem,
Egy táncosnőt mutat a kép,
Mata Hari, szeress belém!

Mozi után azt álmodtam,
Kocka pörög, a bank robban,
Nagy rakás pénzt tesznek elém,
Mata Hari, szeress belém!

A szerelem kémje vagyok,
Amit tudok, nem nagy titok,
Hová sietsz, itt vagyok én!
Mata Hari, szeress belém!

Keresik a titkos fegyvert,
Nem kímélnek pénzt, sem embert,
A szervezet bárkit elér,
Mata Hari, szeress belém!

Mögöttem két nagyhatalom,
Ki többet ad, annak adom!
Ez a fegyver bármit megér!
Mata Hari, szeress belém!

Sosem leszek alezredes,
Megölhetnek, nem érdekes,
Magyar vagyok, kemény legény!
Mata Hari, szeress belém!

Nincs többé félelem, nincs többé fájdalom,
Puha, könnyű kezed nincs többé vállamon,
Sohasem láthatom tiszta zöld szemedet,
Előre nem tudtam, fordulnak a szelek.

Óh, mennyire fáj, hogy utoljára látlak,
Túl messzire mentél, vissza sosem várlak,
Elég neked, mondtad, éreztem, hogy vesztek,
Hordom a szerelmed, mint súlyos keresztet.

A földön maradtam, mikor szállni kezdtél,
Nehéz vagyok, tudtad. Vissza sem néztél.
Itt állok, bámulok a fekete égre,
Vörös betűk égnek az agyamban, vége.

Nem hallod, üvöltök, lenn a mocskos utcán,
Nem hallod, zokogok, te sohasem sírtál,
Nem hallod, könyörgök, csavargóvá tettél,
Nem hallod, meghalok, míg te élni mentél,
Nem hallod, bömbölök, kinn, városod körül,
Nem hallod, röhögök, hogy a részeg örül,
Nem hallod, nyöszörgök, korbácsol a világ,
Nem hallod, üvöltök, esőért a virág.

Nem hallod, üvöltök, lenn a mocskos utcán,
Nem hallod, zokogok, te sohasem sírtál,
Nem hallod, könyörgök, csavargóvá tettél,
Nem hallod, meghalok, míg te élni mentél,
Nem hallod, bömbölök, kinn, városod körül,
Nem hallod, röhögök, hogy a részeg örül,
Nem hallod, nyöszörgök, korbácsol a világ,
Nem hallod, üvöltök, esőért a virág.

(József Attila)

(Allen Ginsberg)