2014 – Requiem a bluesért

Az anyám azt mondta, hogy szálljak lóra,
De kerüljem ezt az utat!
Tumènimè, tumènimè.

Az apám azt mondta, hogy szálljak lóra,
De kerüljem a tengert!
Tumènimè, tumènimè.

Vágyódom az apám után,
Vágyódom az anyám után.
Tumènimè, tumènimè.

Fehér vitorlák, langyos szelek,
Kecses hajó húz a víz felett,
Cseng a pohár, súg-búg a bugi,
A grófnőn nedves már a bugyi.

Kebel remeg, szempilla rezeg,
Húsz nő igézi a kövér kapitányt,
Uram, tedd ránk jóságos kezed,
Óvd az utast és a rakományt!

Könnyű ködbe vész a szavanna,
Már messze a zsiráf, a gepárd, a teve,
A művésznő táncol, iszik és nevet,
Fenekét fogja egy tiszt keze.

Úton lenni a boldogság. Úton lenni a boldogság.
Úton lenni a boldogság. Úton lenni a boldogság.

Ötszáz fekete a hajó mélyén,
Rémület, lánc, imák és könnyek,
Vér, vizelet, hányás, ürülék,
Ennél még a pokolban is könnyebb.

Miféle zene szól odafenn?
Mit ünnepelnek, énekelnek?
Démonok, szellemek vagy istenek ők,
Hogy velünk mindent megtehetnek?

Honnan jöttek és hová visznek?
Angyal vagy ördög ez a sok fehér?
Lábunk, nyakunk vasláncra fűzve,
A gyémánt, az arany nem volt elég?

Úton lenni a boldogság. Úton lenni a boldogság.
Úton lenni a boldogság. Megérkezni a halál.

Amerika volt a szabadság hazája,
De nem maradt indián, aki kiszolgálja.
Hát hoztak a hajók zulut, bantu négert,
Építsék fel ők a keresztény édent.

Böhöm Billnek nem volt angol neve,
William Jacksonnak volt a négere.
A jó gazda ritka, hát nagy az öröm,
Magas fiú volt, hát így lett Böhöm.

Már, már, már,
Ne sírj, te szamár.
A mennyország vár,
Halleluja, halleluja,
A mennyország vár.

Nem tudott olvasni, nem tudott írni,
De az életet még így is ki lehet bírni.
Tűrte a korbácsot, sokat nevetett,
Süldő lányt és asszonyt ugyanúgy szeretett.

Negyven éven át szorgos szolga volt,
Gyapotot szedett, ha kellett, pulykát pucolt,
Minden vasárnap a templomba ment,
Elfogadta sorsát, és hátul énekelt.

Már, már, már,
Ne sírj, te szamár.
A mennyország vár,
Halleluja, halleluja,
A mennyország vár.

Annyi év robot, ennyi az élet,
Görnyedt a test, de boldog a lélek,
Elment az ereje, lejárt az órája,
A Mississippi partját többé sose látja.

Mr. Jackson hajlott a sok jó szóra,
Másfél dollárt adott koporsóra.
Kísérjük ki, népek, a temetőbe!
A csóró nigger srác nevét nem vésik kőbe.

Már, már, már,
Ne sírj, te szamár.
A mennyország vár,
Halleluja, halleluja.

Halleluja, halleluja!
Ne sírjatok!
Nem vagytok angyalok.
Azok sose sírnak,
Mindent kibírnak.
Búcsúzzunk el!

Nem hagyunk el!
Te már boldog vagy!
Odafönt vagy!
Nézz le ránk, ó, uram, nézz le ránk!
Halleluja, halleluja!
Nézz le ránk!
Itt hagytál minket, itt hagytál minket.
Táncolnak az angyalok.
Egyszer én is meghalok,
Velem is táncolnak az angyalok.
Halleluja.

Apám kiátkozott, hát világnak indultam,
Vigasztaltam anyám, a fülébe dúdoltam,
Csavargónak ég a takarója, szél az útitársa,
Felhő a párnája, a Hold a lámpása.

A keresztútnál megálltam, merre tovább?
Fék csikorgott, az ördög jött, és vigyorogva kiszállt,
Minden álmod igaz lehet, azt ígérte,
Csak a lelkedet kell nekem adnod érte.

Az ördög, akár a blues, a lelkemet kérte,
És én az életemet adtam cserébe érte,
Az ördög, akár a blues, a lelkemet kérte,
És én az életemet adtam cserébe érte.

Lesz autód, házad, sztárokkal kavarsz,
Mindent megkaphatsz, amit csak akarsz,
Híres leszel, kaviárt eszel, fehér nőt veszel,
De a legvégén az ördög visz el.

A lelkem már a tiéd, mondd, mi az, ami még kell?
Ott a sok playback huszár, a sok cuki szőke néger,
A szaténruhás pufók gitárgladiátor,
Metálmacsó, felgyúrt tetkós prédikátor.

Az ördög, akár a blues, a lelkemet kérte,
És én az életemet adtam cserébe érte,
Az ördög, akár a blues, a lelkemet kérte,
És én az életemet adtam cserébe érte.
Ki tudja, hogy megérte?

Mondják, otthagytam a bluest, igen, szerettem volna rég,
De ő nem engedett, utánam jött a pokolba is még.
Görgetem a kövem, és még nem végeztem a blueszal,
Majd ha nem csak üvölteni, de sírni is megtanultam.

Csavarogtam, írtam könyveket, mondtam verseket,
Lehettem volna színész, de a blues nem engedett,
Kísért és kísértett, akárhova mentem,
Számon kérte eskümet, amit neki tettem.

Az ördög, akár a blues, a lelkemet kérte,
És én az életemet adtam cserébe érte,
Az ördög, akár a blues, a lelkemet kérte,
És én az életemet adtam cserébe érte.
Megérte? Igen, megérte.
Blues Robert Johnson emlékére.

Nem kell nekem a gyémánt,
Nem kell nekem a pénz,
Csak egy kanálka szerelem,
És a lelkem a mennyben él.

Egy kanál túl sok, túl sok, túl sok, túl sok, túl sok, túl sok.
Meghalok, túl sok, túl sok, túl sok, belehalok, túl sok, túl sok, túl sok.

Az egyik hazudik érte,
A másik zokog érte,
Egy igazi férfi meghal érte,
Egy kanálért már megérte.

Egy kanál túl sok, túl sok, túl sok. Nekem túl sok, túl sok, túl sok.
Amit adsz, túl sok, túl sok, túl sok. Ha elhagysz, túl sok, túl sok, túl sok.

Kéne egy jó forró kávé,
De egy teával is beérem még,
Jobb lenne egy kanál szerelem,
Vajon nekem elég?

Egy kanál túl sok, túl sok, túl sok. Néha túl sok, túl sok, túl sok.
Túl sok, túl sok, túl sok. Elég, túl sok, túl sok, túl sok.

Egy kanál víz megmenthet
A sivatagi homokban.
Én megmentlek minden férfitől
Egy 45-ös pisztollyal.

Egy kanál túl sok, túl sok, túl sok. Túl sok, túl sok, túl sok,
Néha túl sok, túl sok, túl sok. Mondom, túl sok, túl sok, túl sok.
Spoonful.

Miss Maggie M’Gill fenn a dombon élt,
Az apja berúgott, elment odébb,
Elment hát, a város várt reá,
Az emberek ott szeretik, ha megy a dolog.

Lent vagy nagyon, nincs több erőd,
Hát menj, és vegyél egy pár új cipőt!
Indulj hát, a város vár reád,
Az emberek ott szeretik, ha megy a dolog.

Zabigyerek, apád egy rock and roll sztár,
Maggie M’Gill, Miss Maggie M’Gill.
Zabigyerek, apád egy rock and roll sztár,
Maggie M’Gill, Miss Maggie M’Gill.
Egyszer látta anyádat,
Ennyi köze van hozzád.
Maggie M’Gill, Miss Maggie M’Gill.

Most egy vén blues kell, amit egy férfi énekel,
Játsszuk a bluest, a világ nem érdekel.
Játsszuk a bluest, a világ nem érdekel.
Játsszuk a bluest, a világ nem érdekel.

Ha meghallod, a lepkék kiáltanak,
Siess, babám, repülj szívemre!
Vágják a füvet, döntik a fákat.
Indulok nyomodon keletre.
Babám, az úton elvesztem nyomodat.
Nem jutok messzire. Golyó talál.
Szállj át a hegyeken, hajolj le értem.
Vörös a Nap, mint a vér.
Vállamon ül a halál.

Ó, vad vihar tépi városunk dzsungelét,
Ó, csak adj menedéket, űz ezer lövedék!
Ó, testvér! Nincs sehol menedék, nincs sehol menedék!
Ó, testvér, a golyó utolér, a golyó utolér.

Tűz söpör utcánkon végig, ég vörös szőnyegként,
Egy őrült bika eltévedt, mint egy tank, jön felénk.
Ó, testvér! Nincs sehol menedék, nincs sehol menedék!
Ó, testvér, a golyó utolér, a golyó utolér.

Ó, a víz a tarkómat mossa, kérj bármit, megtenném!
Ó, csak adj menedéket! Űz ezer lövedék!
Ó, testvér, nincs sehol menedék, nincs sehol menedék!
Ó, nővér, te légy a menedék, te légy a menedék!

Nincs sehol menedék, nincs sehol menedék!
A golyó utolér, a golyó utolér.

(Baksa Soós János)

’64 novemberében
Nyakig ültem a síró szélben.
Géppisztoly volt a kezemben,
De nem a saját fegyverem.

Őriztem a rendszer álmát,
Szellentett és böfögött.
Reggel felmostam a latrinát,
A törzsőrmester röhögött.

Üvöltött a szél,
Nyöszörgött az éj,
Európa közepén horkolt a vörös rém.

Megcsalt a babám egy göröggel,
Nem szeret már, mint megírta,
Nehéz gúnya volt a hűség,
Még két hónapig sem bírta.

A toronyban a mező fölött,
Őrök voltunk, majdnem szolgák.
Egyetem és börtön között,
Azt akarták, legyünk egyformák.

Üvöltött a szél,
Nyöszörgött az éj.
Európa közepén horkolt a vörös rém.

Egy apró Sokol rádióval,
Amit titokban becsempésztem,
Dideregtem a jéghidegben,
Valami zenét keresgéltem.

Még a vörös zászló lengett,
Rajta a három szakállas pasas,
Amikor ideért az első blues,
Az a kis vörös kakas.

Üvöltött a szél,
Nyöszörgött az éj,
Európa közepén mégis ideért.

„I am a little red rooster
Too lazy to crow today”
A kakasnak csak a tyúk kell,
Mert ez az egy, amihez ért.
Kukorékolni de unalmas,
És nem kell hozzá tehetség.

(Pilinszky János)

Miről énekeljek ezeknek?
Az üzenetről, a nagy üzletről?
A pompás politikáról, a mámoros máról?
A mocskos múltról, a mesés jövőről?
Aztán kezdjem elölről?

Mondd, készen álltok a büntetésre?
A tüntetésre, a kitüntetésre!

Nem énekelek a lázadásról,
A szólammá vált szabadságról,
Nem énekelek az árulásról,
Inkább ölelésről, szeretetről, barátságról.

Legyek új próféta vagy okos tanár?
Nagy idők tanúja, bölcs veterán?
Akinek díj és nyugdíj is jár,
De csak egy rekedt bohóc vagyok, aki a pusztában kiabál.

Gyönyörű napjaink voltak, igen,
A zenére figyeltünk, magunkra nem,
Mondd, hány barát van már odaát?
Hányan hagytak itt családot, hazát?

Kinek kell a tegnapok hőse?
Holtan többet érek majd, mint élve,
Nincs több idő léha beszédre,
Gyilkos gépre, ostoba zenére.

Figyelj rám, mert nincs több alkalom,
Szeress, kedvesem, szeress nagyon,
Mondják, meghal a blues, de én nem hagyom.

Próbáltam néhány kort túlélni,
Tűrni, várni, hit nélkül remélni,
Kiutat kerestem, úgy tűnt, hiába,
Ráléptem szemétre, kőre, virágra.

Amit kaptam, mindent átadtam.
Amit tehettem, hozzáraktam.
Utamat megjártam, és nem vesztem el,
Remélem, te nálam jobb leszel.

Figyelj rám, mert nincs több alkalom,
Szeress kedvesem, szeress nagyon,
Mondják, meghal a blues, de én nem hagyom.

Ki öli meg a bluest?
Ki gyilkolja a rockot?
Ki tudja, ki látta?
Ki hallotta, ki hagyta?
Ki röhögött rajta?
Kinevethetik,
Semmibe vehetik, lenézhetik,
A mi bűnünk, ha hagyjuk,
A bluest ne adjuk!
A blues lehet mindenkié,
De mindenki nem lehet a bluesé.

Ma rapbajnokság lesz,
Holnapután jazz.
Na, halljuk, majmok,
Ki lesz a bajnok?

Csak egy szám vagyok, nem nagy szám,
Bár nagy a szám, nem vagyok világszám,
Milyen szám, micsoda szám?
Útlevélszám, személyi szám, bankkártyaszám,
Sorszám, szerszám, adószám,
Számla, számológép, számítógép,
Mire számít a gép, kire számít, mit számít?
Nem vagyok egy nagy szám, alig több, mint a nulla,
Vén marha, már majdnem hulla.
Országom nincs, csak hazám,
Se puskám, se kaszám, se Dunám, se Tiszám.

Te vagy az én számom,
Én vagyok az ő száma,
Ő meg a te számod.
Most már befogom a szám, mert betömik a szám,
Ha sokat jár a szám, üres lesz a kasszám.

Figyelj rám, mert nincs több alkalom,
Szóljon a jazz, szóljon nagyon.
Mondják, nem tudok semmit, de ezt én is tudom.

Ez a dal nem mond semmit,
A semmiről szól mind az öt szólam.
Nem a szól rólad, nem szól rólam,
Csak én vagyok az egyik szólam.

Egy jazz-zenész mondta, én nem tudok semmit.
Egy festőcske mondta, te se tudsz semmit.
Egy költőcske mondta, ő se tud semmit.
Egy kritikus mondta, mi sem tudunk semmit.
Egy bugyi buci mondta, Cuki kuki, ti se tudtok semmit,
Egy celeb Béla mondta, ők sem tudnak semmit.

Én csak annyit tudok, hogy nem tudok semmit,
De ő tényleg nem tud semmit,
Mert még azt sem tudja, hogy ő nem tud semmit.
És én, de én sem tudok semmit.
És anyám se tud semmit.

Ez a dal nem mond semmit,
A semmiről szól mind az öt szólam.
Nem a szól rólad, nem szól rólam,
Csak én vagyok az egyik szólam.

Parafrázis József Attila tiszteletére

Elég menni, menni,
Nem megállni, menni,
Se inni, se enni,
Nem tudni, csak menni.

Fordulni, nem félni,
Mellékútra térni,
Várni vagy hátrálni,
Soha meg nem állni.

Bánatot viselni,
Senkinek se lenni,
Gyűrűt sose venni,
Esküt sose tenni.

Vallani, tagadni,
Sehol se maradni,
Álmokat feledni,
Jeleket keresni.

Messze szállni a hajóval,
Visszatérni barátokkal,
Játszani a magyar szóval,
Megtölteni csupa jóval.

Alamizsnát adni,
Mindent odahagyni,
Idegenbe szökni,
Éjjel hazajönni.

Poshadt vizet inni,
Mások bűnét vinni,
Újságnak nem hinni,
Hazát sose szidni.

Viharban születni,
Kövemet görgetni,
Hátat fordítani,
Szélbe ordítani.

Utat téveszteni,
Holtat ébreszteni,
Szakadékhoz érni,
Mélyen belenézni.

Messze szállni a hajóval,
Visszatérni barátokkal,
Játszani a magyar szóval,
Megtölteni csupa jóval.

Ellenségre nézni,
Bocsánatot kérni,
Nem ütni, szeretni,
Kalapot emelni.

Vendéget fogadni,
Balladát mondani,
Felhők között úszni,
Mosollyal búcsúzni.

Messze szállni a hajóval,
Visszatérni barátokkal,
Játszani a magyar szóval,
Megtölteni csupa jóval.

I.
Leszolgáltam inaséveimet,
Álltam tengerek és óceánok partján,
Vándorlegényként bejártam idegen országokat,
Hogy tanuljak, ahogy illik.

Szolgáltam költőket, kilestem színészeket,
Szidtak rendezők, tánctanárok, korrepetitorok,
Szívta fogát miattam sok jó zenész, hangmérnök,
Szenvedett többféle énektanár, szerkesztő,
De nincs menekvés.

Hol vagytok, hőseim?
Ki mutat utat nekem?
Vége a zenének,
Mi értelme a túlélésnek?
Ki az, aki ezt is kibírja?

Hol vagy, József Attila?
Tíz év, és senki sem olvassa, amit írtál.
Tanításaid idáig elvezettek.
Ahogy kérted, követtelek.
De most mi legyen?
Mi lesz velünk? Mi lesz velem?

Furcsa dolog, amikor az ember még a mestereit követi.
Nehéz kikerülni az utánzást, megúszni az összehasonlítást.
Kaphatsz indíttatást a Kextől,
Vigyort, pimaszságot, jó pózokat Jaggertől,
Sistergő sorokat József Attilától.
Bánat fölött mosolygó bluest Muddy Waterstől,
Még személyes tanácsokat is Ginsbergtől.
Felszabadult, szeretettel teli nevetést Fellinitől,
Egy jó löketet Bob Dylantől.
De arra, hogy mit kell tenned, nincs minta.

Gyerünk, Jim Morrison, mássz ki párizsi sírodból,
Ha egyáltalán ott vagy még, és gyere ide.
Miket üzengettél?
„Elrejtőzünk a zenében, hogy felfedhessük magunkat.”
Befogadunk, vigyázunk rád, tűrjük szeszélyeidet,
Csak vezess minket!
Nézd, Bob Dylan Istenhez futott, nem törődött velünk.
A maga útját járja, nem érdekelte, hogy hiszünk benne és hogy figyeljük őt,
Senki se higyjen egy rock and roll sztárban.

Hogy nézne ki Jimi Hendrix 70 évesen, és mit csinálna ezek között?
Lennonnak egy hülyét küldött a végzet, hogy kicsúfolja.
Viszockij már több mint 30 éve odaát vodkázik,
Tom Waits egy hintaszéken kinyúlva nyöszörög, és röhög Amerikán.

II.
Én mindig szerelmes leszek abba,
Aki olyan, amilyen én szeretnék lenni.
Ha bántják őt, az mindig én is vagyok,
De ha én olyan lennék, mint Te,
És Te olyan lennél, mint én,
Nem változna semmi.

Utam nagyobbik részét megtettem.
Írtam, énekeltem, játszottam, Mestereimet megtiszteltem,
De amire várok, még mindig sehol, és már alig van időm.

Még mindig van mit adnom, még mindig lopnak tőlem.
De majd ha helyet foglalok a kastély urának balján,
És fogadom a zenészek ajánlkozását, csendre intem a kutyákat
És kiszáradt torokkal hallgatom az öreg lantos álmát a tengeri szélről,
Hajókról, melyek viharban vesztegelnek az öbölben,
És ő énekel majd nekem a törzsemről,
Akik nem vér szerint vagyunk rokonok,
Hanem álmunkban jelölt meg minket az Úr.
Akkor tudom, megleltem helyemet.

Sokszor nem értenek, de szerintem elég egy érzés,
Elég érzelmet adni, ami elragad,
És elvezet a pillanathoz, amikor a zene eléri a lelket.

Lehet, hogy költőnek kellett volna lennem,
De engem a muzsika érdekel.
Soraimat úgy szabadítom ki magamból, ahogy jönnek.
Nem okkal írok, dalaimat nem célzom senkinek.
Nem álmok ezek, csupán ösvények között, függönyök mögött rejtőző alakok,
Más korokból, Isten tudja, honnan előmerészkedett kombinációk,
Aztán dallá lesznek, és nem biztos, hogy szobatiszták.

De ha a zeneszerző nem érti meg, hogyan kell elkapni táncokat,
És a szólista a hangszerébe szerelmes, nem a zenébe,
Kicsúfolhatjuk magunkat.
Nevetségessé válhatunk, még ha nem is valljuk be.

Ám a Mester hall minden hangot, és az emberek megérzik,
Hogy baj van, és nem dőlnek be.
Hiába minden szép gesztus, jó frázis, pontos lépések,
Sodró ritmus, gondosan kiválasztott harmónia, a dal csak árnyék a vízen,
és mire az angyalok eljönnek, nyoma sem marad.

Nem tudunk mit mutatni nekik, de az egyik közülük,
Talán az a vidám, kis törékeny, azt ajánlja, legyünk zsoldosok,
Szolgáljunk pénzért, mint mások.
Nincs abban semmi szégyen,
Tisztes munka az is,
De másra ne vetemedjünk.

A lépcső alján állok,
Amit eddig tettem,
Többé nem ér semmit.
A csónakot a vízbe rúghatom.
Soha nem megyek vissza.

Emlékszel még a kis hajóra?
A szív mélyéről fakadt dalokra?
A szép Duna-parti hajnalokra?
A borra, a fűre, a csillagokra?
A barátaid bűntársaid voltak,
Héj-héj, Jackie, hol vagy?

Emlékszem a holdszemű lányokra,
És a borzas, boldog kis srácokra.
Nyitott volt a lelkük, tiszta a szívük,
A te bluesod volt a keresztvizük.
Ma is hisznek mind, akik ott voltak,
Hová lettél, Jackie? Hol vagy?

Már ott vagy fenn, tudom,
Valahol a Syriuson.
Már ott vagy fenn, tudom,
Valahol a Syriuson.

Baj volt a haj, tank járt a virágra,
Gumibot volt a karmesteri pálca,
Törpék űztek el óriásokat,
Te is mentél, vitted a gitárodat,
Vártunk vissza, elmúlt sok év, sok nap,
Héj-héj, Jackie, hol vagy?

Azt hiszik, bármit megtehetnek veled,
Ők, akik kitaposták a beled,
Elvették a hazádat, mindenedet,
Holnap majd szobrot állítanak neked.
A végén még Kossuth-díjat is kapsz.
Héj-héj, Jackie, hol vagy?

Hát vége, itt az utolsó óra,
Ma mindenkit megvesznek kilóra,
A tv, a bankár, a menedzser,
A volt rajongó, most éppen miniszter.
Ki az, aki biztat, és erőt ad?
Héj-héj, Jackie, hol vagy?

Már ott vagy fenn, tudom,
Valahol a Syriuson.
Már ott vagy fenn, tudom,
Valahol a Syriuson.

Az értelmiség nem szereti a bluest,
Lenézik, mert az a szegények dala.
Rázzák a seggüket most jobbra, most balra,
Várom a végét, de nem hagyják abba.

A lábosban mindig övék a hús,
Megélnek bárhol, ha süt, ha fagy,
Jaj, sírnak-rínak, mint celeb, ha bús,
„Jaj, Lacikám, te olyan nagy vagy.”

Eljött az idő, hogy mind megtudja,
És valaki végre a szemükbe mondja,
Ahogy a bolondok törvénye írja:
Együtt és külön ki vannak tiltva!

Vicsorognak az út két oldalán,
Közöttük a múlt és a gyűlölet,
Az egyik kiátkoz, a másik megvezet,
Törpék, nyuszikák, fogjatok kezet!

Eljött az idő, hogy mind megtudja,
És valaki végre a szemükbe mondja,
Ahogy a bolondok törvénye írja:
Együtt és külön ki vannak tiltva!

Netpatkányok, szarszerkesztők,
Kozmopoloskák, kirekesztők,
Hazagyalázók, mélymagyarok,
Pártpincsik, médiamajmok,
Eurókák, újseggírók,
Tv-tetvek, diszkó disznók.

Eljött az idő, hogy mind megtudja,
És valaki végre a szemükbe mondja,
Ahogy a bolondok törvénye írja:
Együtt és külön ki vannak tiltva!

Utat mutatni nem az én dolgom,
Jósolni, büntetni nem az én gondom,
Dalolni kéne valami szépet,
Hazáról, családról, reményről.

Küldjünk jeleket egymásnak!
Üzenj értem, szólj mindenki másnak!
Gyertek el mind, a táncnak sosincs vége,
A bolond zenészek ünnepére!

Muddy Waters döngölt,
Hollywood bömbölt,
Ray Charles morgott,
Elvis Presley búgott,
Little Richard sikongott,
Chuck Berry kacsázott,
Bo-Bo-Bo-Bo Didley segget rázott,
Louis Prima halandzsázott,

A Beatles lerázott,
A Stonestól falramászott,
Az Animalsre tombolt,
A Creamre ruhát gombolt,
Hendrixre behavazott,
A Led Zeptől bekapott.
Dylantől megőrült,
A Doorstól megkövült.

Rendezők, színészek, táncosok, zenészek,
Bohócok, bűvészek, csavargók, csibészek,
Szobrászok, festők, filmesek, írók, költők.
(Remélem, nem hagytam ki senkit.)

Hát küldjünk jeleket egymásnak!
Üzenj értem, szólj mindenki másnak!
Gyertek el mind, a táncnak sosincs vége,
A bolond zenészek ünnepére!

Lassú a léptem, öreg vagyok,
Izzottam, égtem, elhamvadok.
Nem kell a por, nem kell a pohár
Csak a család, a bor s a gitár.

Hazahoztam még, amim maradt,
Nem szégyellem a rongyaimat,
Keserű, szomorú dalaimat,
Leírhatatlan álmaimat.

Remélem, a holnap még az úton talál,
Úton lenni a boldogság.

Bár én is voltam valaki rég,
Lekopott rólam a büszkeség,
De nem felejtem, miért lett vége,
Más ez a világ, nincs rám szüksége.

Amiként kezdtem, az maradtam,
Megtettem mindent, amit megfogadtam,
Elvettem, amit az élet adott,
Nem kérek érte bocsánatot.

Remélem, a holnap még az úton talál,
Úton lenni a boldogság.

Számba vettem a bűneimet,
Bukásokat és győzelmeket.
Sokszor tévedtem, nem tagadom,
Sorsomat békével elfogadom.

Remélem, a holnap még az úton talál,
Úton lenni a boldogság,
Úton lenni a boldogság,
Úton lenni a boldogság,
Megérkezni a halál.

A lengyel emberek szeretik a bluest,
Úgy, ahogy a dallam a szót,
Hatezren jöttek el Wrocławba,
Eljátszani a Hey Joe-t.

Néztem a hatezer gitárt,
És csak itt hittem el,
Hogy az Úr adta a bluest,
És csak ő veheti el.

Annyi mindenre alkalmas a blues. Hallgathatod bárhol, klubban, kocsmában, autóban, ágyban. Táncolhatsz rá szabadon, vagy valakit gyengéden átölelve. Kuporoghatsz elhagyottan éjszaka. Szerethetsz valakit, vágyakozhatsz utána, vagy sirathatod. Haragudhatsz a világra, magadat utálhatod.
Keress egy jó bluest, játszd el vagy hallgasd meg, segíteni fog, erre való.