2024 – Vadászat 40

Nyakadban arany, takaród prémes,
Hogy tudsz ölelni. Dolgozni rémes!
Kéne egy fiú, de félted a melled,
Szép vagy és hiú, kincsed a tested.

Teérted hajtok, hogy mindened meglegyen,
Nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem.

A kutyától félek, a vértől hányok,
Mindig lenéztek engem a lányok.
Nem vagyok senki, űzöm a vadat,
Másoknak hajtok, mások hajtanak.

Nem győztem soha, most sem nyerek,
Nem tudok ölni, de nem is merek,
Járom az erdőt, vadakra lesek,
Csak hajtó vagyok, ne lőjetek!

Teérted hajtok, hogy mindened meglegyen,
Nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem.

Trombita bődül, harsan a dal,
Hajtóvadászat hajnala van.
Nincs elég erdő, túl sok a vad.
Rendet csinálni indul a had.

Hercegek, tisztek, tisztviselők,
Miniszterek és kegyencnők,
Testőrök, bankárok, a kormányzó,
Írók és színészek, nincs hiányzó.

Kisfia kérdi a madarászt:
– Lehetek vadász?
– Nem, csak halász –
Válaszol az apja a fiának.
– Nem mehet akárki vadásznak.

Felment a függöny,
Itt van a perc,
Homlokod nedves,
Nagyokat nyelsz.
Na, fel a fejjel,
Fegyvert viselsz!
Kockázat nincs,
mert úgyis te nyersz.
Hallali, halihó!
Vadászni volna jó!

Tegnap erre látták Jancsit és Juliskát,
Hófehérke éppen Robin Hooddal sétált.
Bement a városba a vasorrú bába,
Fellép a tv-ben, kell a pénz lakásra.

Mesél az erdő, mesél az erdő,
Mesél az erdő, mesél az erdő.

Nagymamához indul kosárral Piroska,
Olvasta a mesét, de vágyik a tilosba.
Mondja a rókának: Milyen szép a farkad,
A farkas fejére varázsoljunk szarvat!

Mesél az erdő, mesél az erdő,
Mesél az erdő, mesél az erdő.

Itt jön Ludas Matyi, libáját megette,
Hátrányos helyzetű, nem megy egyetemre.
Gyerek marad mindig, hősnek kissé gyönge,
Akárki meglátja, színész lesz belőle.

Mesél az erdő, mesél az erdő,
Mesél az erdő, mesél az erdő.

Igyekszik Ludmilla, átvág a tisztáson,
Átugrik könnyedén egy alvó partizánon.
Aknamezőn szökell, le sem ér a lába,
Furfangos Nyesztyerka a Vörös téren várja.

Mesél az erdő, mesél az erdő,
Mesél az erdő, mesél az erdő.

Elaludt Gulliver, a törpék nem félnek,
Lekötözik gyorsan, amíg fel nem ébred,
A fülébe ólmot, az orrába mérget,
Szép hazánk, Liliput, zeng a hősi ének.

Mesél az erdő, mesél az erdő,
Mesél az erdő, mesél az erdő.

Bujdosó menekül, recsegnek az ágak,
Táguló szemében ott szűköl az állat.
Meztelen emberek sírgödrüket ássák,
Kopognak a rögök, de ők már nem hallják.

A katonák az erdőt lesik,
Az asszonyokat leteperik.
A férfiakat, ó, a férfiakat messze viszik.

Fut a nyúl a mezőn, és énekel,
Fut a nyúl a mezőn, és énekel,
Fut a nyúl a mezőn.

Mondjátok rá, hogy nagyon gyáva,
Megszokta már és nem is bánja.
Ragadozókkal ki nem állna.

Tavasz van és kitört a béke,
Vadászatnak, hajtásnak vége.
Boldog, mert megint túlélte,
Énekel és nevet az égre.

Fut a nyúl a mezőn, és énekel,
Fut a nyúl a mezőn, és énekel,
Fut a nyúl a mezőn.

Olyan szép nagy.
Szabad és vad.
Hatalmas, erős.
Bátor hős.
Mondják, angol.
Nem, az egy púpos.
Talán egy mongol.
Ó, milyen csinos!

Nézd, ahogy vágtat, akár egy isten.
Fut a leányka, esélye nincsen.
Nézd csak, most megáll, lováról szökken,
Páncélja, kardja csillog a fűben.

Egy őrült dán!
Mohamedán!
Sandokan!
Jaj, a tatár kán!
Szőke orosz!
Morcos porosz!
Nem tud magyarul!
Nem is tanul!

Talán lehetett egy ifjú herceg,
Kinek az anyám csak egyszer kellett.
Német katona, orosz hadnagy,
Magyar őrmester, mind itt voltak.

Maga az ördög, vagy egy püspök,
Kocsis, kancellár, vagy az elnök.
Részeges vadőr, rút kentaur,
Előkelő vendég, kövér nagyúr.

Szerelemgyermek − dalolta az anyám.
Nyomorult fattyú − üvöltöttek rám.
Disznókkal háltam, tyúkokkal keltem,
Csizmát pucoltam; ha adtak, ettem.

Nem hullott könnyem, tán nem is volt.
Nem vagyok élő, nem vagyok holt.
Púpos a hátam, megöl a tükör,
Bozont a hajam, nyavalya tör.

Szerelmes lettem Júliába,
Lomha lepke, az erdész lánya.
Júlia fürdik, mint a hattyú,
Bokorból lesem, én, a fattyú.

Sugaras szemét nem veti rám,
Nem vagyok Rómeó, az én hibám.
Nem messze tőlem avar zörög,
Valaki jajdul, vadkan hörög.

Vérben a herceg, vér a földön,
Gyilkosa keze még a tőrön.
Hátulról döf egy idegen úr,
Jéghideg vas a szívembe szúr.

Júlia úszik, mint egy hattyú,
Röhög a gyilkos: dögölj meg, fattyú!

Elvette mindenem, a kutyák elé lökött,
„Nem vagy fiam többé! Nem ismerlek, kölyök!”
Suhogott az ostor, bűzlő sárba estem,
Megszállt egy vad angyal és visszaütöttem.

Nem hittem a papnak, sem a tanítónak,
Magamat kutattam, s nem találtam jónak.
Kicsúfolt a tömeg: „Verseid csak szavak!
Írástudó bohóc! A száműzött lovag!”

Rablók, eretnekek sem bíztak meg bennem,
Hiába üvöltöm: „Nem ártatlan az Isten!”
A legjobbat tenni gyakran oly szomorú,
Nem hoz vigaszt semmi, nem vagyok, csak tanú.

Nem bocsát meg soha. Dühe forró szurok.
Nem tudom legyőzni. Nincs esélyem, tudod.
Haza kell mennem, akármi is fogad,
Ne legyek örökké száműzött lovag.

Íme, itt jön az atya,
Nincsen rajta gatya.
Épp most nemzett,
Számíthat rá a nemzet.

Nincs több fa és nincs több barlang,
Nincs több árok, amit átszelhetek,
Nem élhetek tovább, nem is alhatok.
Holtomban eleget pihenhetek.

Áthajtottak ezen a lapos mezőn,
A kutyák orra tapad a földre,
Csend van, nem zavarom a nép álmát,
Mikor halni megyek, vissza a völgybe.

Jönnek a hajtók, röhög a kereplő.
Üvölt a tigris, bömböl a medve,
Jajgat a fű és reszket az erdő.
Üvölt a tigris, bömböl a medve.

Hallod-e testvér, ütött az óránk!
Üvölt a tigris, bömböl a medve.
Halálunk lánggal, kutyákkal jön ránk.
Üvölt a tigris, bömböl a medve.

Fogoly az öcsém, a cirkuszban táncol.
Üvölt a tigris, bömböl a medve.
A húgom macska és nem fél a lánctól.
Üvölt a tigris, bömböl a medve.

Bekerítettek, nincs menedékünk!
Üvölt a tigris, bömböl a medve.
Ágy elé terítik holnap a bőrünk.
Üvölt a tigris, bömböl a medve.

Pusztul a fajtánk… Halálunk tűzzel jön ránk.
Üvölt a tigris, bömböl a medve.
Pusztul a fajtánk… Hallod a kutyákat?
Üvölt a tigris, bömböl a medve.
Pusztul a fajtánk… Pusztul a fajta.
Üvölt a tigris, bömböl a medve.
Pusztul a fajtánk… Isten így akarja.
Üvölt a tigris, bömböl a medve.

Rohanok, inam majd beleszakad,
De ma megint, akárcsak tegnap,
Tőrbe csaltak minket, tőrbe csaltak!
A kordon felé hajtanak!

Dupla csővel a fák mögül lőnek,
A vadászok árnyékban rejtőznek,
A hóban farkasok hemperegnek,
Mindnyájan mozgó céltáblák lettek.

Farkashajsza folyik, szürke ragadozókra,
Szopós kölykökre és anyafarkasokra,
Üvölt a sok hajtó, tombolnak a kutyák,
A jelzőzászlók közt vér ömlik a hóra.

Nem adnak semmi esélyt a farkasnak,
A vadászkéz még meg sem remeg!
Szabadságunk a zászlókig tarthat,
Biztos kézzel leterítenek.

A farkas nem szeghet meg hagyományt,
Kölyökkorunkban vakok vagyunk,
Még farkasanyánk nevelte belénk:
A zászlókon túl meghalunk.

Farkashajsza folyik, szürke ragadozókra,
Szopós kölykökre és anyafarkasokra,
Üvölt a sok hajtó, tombolnak a kutyák,
A jelzőzászlók közt vér ömlik a hóra.

Lábaink és állkapcsaink gyorsak,
Felelj, falkavezér, mondd meg hát,
Puskacsövek elé hajtanak minket,
Miért nem törünk ki a tiloson át?

A farkas sem szabad, nem tehet mást,
Már én is érzem időm végét,
Akinek én jutottam, elvigyorodik,
És csendben rám fogja fegyverét.

Rohanok, inam majd beleszakad,
Ahogyan tegnap volt, úgy lesz ma is,
Tőrbe csaltak engem, tőrbe csaltak!
De üres marad a vadász marka is!

Megadták az irányt,
Követik a nyomot,
Indulnak csaholva
Utánad a dogok.

Nem érdekli őket,
E tájra miért jöttél.
Elárul a szagod,
Bárhonnan fúj a szél.

Más vagy, mint ők. Érzik.
Hogy miért? Nem tudják.
Nem is kell, hogy értsék,
Hiszen ezért kutyák.

Mindenütt kopók és vérebek.
Szagot kapott a falka.
Mentsd az életed!

Kutyakórus üvölt,
Csattognak a fogak.
Befogad az erdő.
Te vagy az áldozat.

Barlangba menekülsz,
Megbújsz bozót alatt,
Élve vagy holtan
Megkaparintanak.

Rád uszítják őket,
Torkodat harapják.
De ha kuss!-t hallanak,
Életed meghagyják.

Mindenütt kopók és vérebek.
Szagot kapott a falka.
Mentsd az életed!

Nyomon a falka, nyomon a falka…

Acélozd meg szíved!
Ne feledd, hogy ki vagy!
Töröld meg a kezed,
Jobb, ha nem izzad!

Válaszd ki az utat,
És kérd az Urat:
Áldja meg fegyvered,
És legyen veled!

Ölj a puha fűben!
Ölj a sötétben!
Ölj a levegőben!
Ölj a fényben!

Felment a függöny,
Itt van a perc,
Homlokod nedves,
Nagyokat nyelsz.

Na, fel a fejjel!
Fegyvert viselsz!
Kockázat nincs,
Mert úgyis te nyersz.

Ölj a puha fűben!
Ölj a sötétben!
Ölj a levegőben!
Ölj a fényben!

Vér a szivárványon,
Vér a koronákon,
Vér az erdő mélyén,
Vér a bokrok tövén,
Vér a szakadékban,
Vér a barlangokban,
Vér az ősi templomokban,
Vér folyik patakokban,
Vér a hajnal ölén,
Vér az utca kövén.

Vér az égre fröccsen,
Vér a törvénykönyvben,
Vér minden időben,
Vér a mesekönyvben,
Vér a reményben,
Vér, vér, vér, véreb.
Vér, vér, vér, vér, vér!
Még nem a te véred!

Vér a havon.

Ha megmondom, hogy ki vagyok,
Elönt a víz és félsz,
Csalok, lopok, hazudok,
Mindig volt, van, lesz miért.
Jézust olcsón eladtam,
Övé az ég, enyém a pénz,
Pilátust megátkoztam
És tisztára mostam kezét.

Jó, hogy itt vagy, mi az, mit remélsz?
Miért jöttél, mi az, amit kérsz?

A tábornokkal nevettem,
Mikor dühöngött a villámháború,
A táborban a testek bűzlöttek,
A hülyék, azt hitték, nem marad tanú,
Világgá kürtöltem,
A két Kennedyt ki ölte meg,
De tudjuk jól, hiába keresik,
Mindig becsapják a tömeget!

Jó, hogy itt vagy, mi az, mit remélsz?
Miért jöttél, mi az, amit kérsz?

És nekem minden zsaru bűnöző,
És minden bűnöző szent,
És a fej, a fej a farok,
Mert én Lucifer vagyok!

Lehagytál, lehagytál,
Az ördöggel versenyt futottál,
Nem vagy rossz, nem vagy jó,
Csak épp a pokolra való!

A gyilkos hajnalban ébredt,
Felhúzta a csizmáját,
És belépett a régi kelléktárba.
Felvett egy régi maszkot,
Majd meglátogatta a szobát,
Ahol az apja élt.
Apám! − Igen, fiam! − Meg akarlak ölni!
És aztán végigment a hallon
És belépett a szobába,
Ahol az anyja élt. Anyám!
− Igen, fiam? − Meg akarlak…

Menj el, menned kell,
Rohanhatsz, úgyis elveszel,
Új világ, alvilág,
Az őrület belül les reád!

Ha megtudod, hogy ki vagyok,
Légy kedves, alázatos, udvarias és okos,
Mert ellopom a lelkedet.
Az ördög győzött, isten meghalt,
Hát, isten veletek!

Lassan lépked a fűben
A vak zenészek kara.
Mondjátok, emberek,
Ez már Európa?

Nyulak számlálatlan terítve a földre,
Hiúzok, párducok, vaddisznók is körbe,
Az utolsó medve, mellette a farkas,
Tigris és oroszlán, előttük gímszarvas.

Bőrükért a kígyók, eszükért a rókák,
Dalukért a rigók, zsírjukért a fókák,
Őzek, mert kecsesek, gőgjükért a sasok,
Egyszarvúak, griffek, sárkányok, táltosok.

Van, akit megnyúznak,
Van, akit megsütnek,
Van, akit kitömnek,
Van, akit megesznek,
Van, akit temetnek,
Van, akit elvisznek,
Van, akit eladnak,
Van, akit meghagynak.

Kocavadász lőtte, jól tejelő tehén,
Három kotorékeb, egy vén hajtó, szegény.
Gyakori baleset, nem is okoz gondot,
Fülemülék, sólymok, fácánok és foglyok.

Távolabb hevernek mindenféle népek,
Varázslók, szellemek, boszorkányok, rémek.
Kurucok, labancok, hívők, szökött rablók.
Elveszett gyermekek, ártatlan csavargók.

Van, akit megnyúznak,
Van, akit megsütnek,
Van, akit kitömnek,
Van, akit megesznek,
Van, akit temetnek,
Van, akit elvisznek,
Van, akit eladnak,
Van, akit meghagynak.

A vadőr lelkéről a nagy nyomás lemegy,
Épségben hazament Leonyid Medvegyev,
Reszket a pártelnök, a szag mindent elárul,
A vécés néni beszól: Előjöhet, Kovács úr!

Megjöttek a hősök,
Fel is állnak sorban,
Komoly méltósággal
És büszke mosollyal.

Emelik lábukat
Zsákmányuk nyakára,
Emelik poharuk
A legfőbb vadászra!

Az erdész családja
Számlálja a vadat,
Szétosztja rang szerint,
Nem könnyű feladat!

Trófeát az úrnak,
Prémet az anyáknak,
Sok húst a szolgáknak,
És csontot a kutyáknak.

Mint gímszarvas, kit seggbe lőtt az ármány,
Futott szegény Miklós, pucér segge árván.

Legyen ebéd vagy vacsora,
Életformánk a lakoma.
Aki magyar, addig eszik,
Míg a koporsóba teszik.

Klári, Erzsi, Kati, Olga,
Táncol körben a sok szolga.
Ráér, hiszen semmi dolga.
Úgy tesz, mintha boldog volna.

Azt suttogja ez az Olga,
Legszebb tánc neki a polka.
Nem küldik el a pokolba,
Mert az neki éden volna.

Na, bolondom, itt a perced!
Nem kell lőnöd, mondj egy verset!
Ahol lakom, sok a koma,
Mindennap van egy lakoma.

Gondold meg és igyál,
Örökké a világ sem áll,
De amíg áll, és amíg él,
Ront vagy javít, de nem henyél.
Ront vagy javít, de nem henyél.
Egyél!

Gondold meg és igyál,
Örökké a világ sem áll,
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mi volt, a puszta lét,
S marad, mi volt, a puszta lét.
Egyél! Igyál! Egyél! Igyál!
Igyál! Egyél! Igyál! Egyél!

Óh, mennyi hős, mind örülni akar,
Közönség kell, hát jöjjenek hamar!
Üvölt a zene, tombol a ritmus,
Mindenki táncol, ősi a rítus.

Felöltöztek végre a nők is,
Nélkülük nincs pompa, kellenek ők is,
Suttog a bolond: „Különös látvány,
Ez egyik sem ringyó, ez mind királylány!”

Táncolj, táncolj, világ!
Táncolj mindenen át!
Táncolj, míg forog a Föld,
Rázd meg magad, öreg hölgy!

Sok nagy vadászat, híres bál,
Fúvósok, dobok, egész arzenál.
A mai banda csak kéttagú már,
Samu, a zenész és Iván, a sztár.

Mögöttük hangol és jön Lucifer,
Játszik magától, kérni se kell,
A mai műsor mindent lefőz:
Diana helyett Mars a dizőz!

Táncolj, táncolj, világ!
Táncolj mindenen át!
Táncolj, míg forog a Föld,
Rázd meg magad, öreg hölgy!

A lovagteremben tömeg tolong,
Az asztal tetején sír a bolond,
Tréfáit szórja, a sereg röhög,
„Mi lesz, ha én is bakot lövök?”

Királyunk borban és könnyben ázik,
Néró is fellép, hogy áriázik!
A bajszos Dolfi és a kopasz Bence,
Beszállnak ők is egy dögös dance-re.

Táncolj, táncolj, világ!
Táncolj mindenen át!
Táncolj, míg forog a Föld,
Rázd meg magad, öreg hölgy!

Lassú táncok a lehűlő levegőben,
Lassú lángok a kandallóban,
Jóllakott dögök a medvebőrön.

Mit bámulsz? – mondja Ofélia,
Majd kilép a tűzből és Júlia ágyába siet,
Mialatt Rómeó Othellót kerülgeti.

Még a Vészbanyák is elpirulnak,
A pimasz Shakespeare hogy vigyorog.

A bomlott agyú Grimm testvérek gyermekeket
Kínoznak, mialatt Csipkerózsika önmagával játszik,
És az arcátlan Andersen Hófehérkét öleli.

A Színészkirály és a Költő műsort adnak
A vasúttársaságok javára.
A nyolcvanéves primadonna nemzetiszínű melltartóját
Kisorsolják a nyugdíjas katonák klubjában.

Marylin Monroe mosolyog, már túl van az egészen,
Ismeri a dolgot James Deannel együtt.
Szegény Ginsberg üvöltve keresi Kerouac-ot a tömegben.

Az ezredes álmában kiad egy parancsot:
Mindenki egyen egy narancsot!
De a nők inkább banánt kérnek.
A fáradt hősök már henyélnek.

A magas külföldi vendég történelemkönyvet
Olvas és halálra röhögi magát.
A szolgák lopnak és lopakodnak.

Óh, mennyi nihilista, alkoholista, futballista,
Feketelista, orgonista, alpinista, statiszta.
A táborban mindenki alszik,
A költő tündérei pengetik a drótokat.

„Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyóson a villanyt,
Ma ontják véremet.”

Haldoklik az Éjszaka,
Vére beszennyezi a hajnalt.
Minden születés véres.
A Nap kései szabdalják a csavargók köpenyét,
Széttépik a nehéz álmot.

Ébredező részegek,
Az első morgások,
A düh, hányás, böfögés, ürülék,
A lejárt gramofon sisteregve ismétli egy
Régi induló utolsó hangjait.

„Ez a harc lesz a… Ez a harc lesz a… Ez a harc lesz a…”

Nincs többé álom.
Egy szem, egy arc…
Óh, a kép mennyire pontos,
Az öreg Bosch, hogy pirulna, ha látná,
A vén kokós.

A padláson véget ért az Öngyilkosok Bálja,
Mindenki a pincébe igyekszik, ahol
A Paraziták Parádéján a Patkány a prímás.

Íme, az utolsó kínrím:
Ez egy nedves kor,
Nappal vér folyik,
Éjjel bor.

A kis balerina vezeti pónilovát.
Hamupipőke, te sosem alszol? – kérdezi
A Bohóc.
Vigyél el innen, barátom!
Nem lehet, itt kell örökre maradnom.
Mozdulatai kecsesek, ám a látvány szomorú.
Talán csak a Bolond mulatságos, ahogy integet,
Hogy majd ír! Igen.
És nem felejt el semmit.

Szeretlek.
Sosem lesz vége. Sosem lesz vége.
Sosem lesz vége. Sosem lesz vége.
Sosem lesz vége.

Kisfiam, azt hittem, ember vagyok,
De azt már nem, hogy az is maradok.
Fogadd hát majd úgy ezt a levelet,
Mint egy még emberi üzenetet.
Kérlek, ne ítélj könnyelműn felettem,
És őrizz meg gyönyörű szívedben!

Lehettem volna vadász vagy hajtó,
Én, a kiátkozott, megrögzött csavargó.
Ki azt hitte, ha úton van, szabad,
Eltapos a világ, ha útjában vagy.
Így lettem bolond, élni kell és lehet,
Bocsáss meg nekem, Isten veled!