SZOVJET TELEFONKÖZPONT, KÉT VAGY TÖBB NYITOTT AJTÓVAL. LUDMILLA FŐZŐCSKÉZIK ÉS KÖZBEN A NYITOTT AJTÓKON ÁT HANGOSAN BESZÉL A MUNKATÁRSNŐIHEZ:
Az uram, Potapics megint leszopta magát a sárga földig és beleesett a liftaknába. Még szerencse, hogy a földszinten történt. Hasra esett, de a vodkásüveget még estében sem engedte el, hiába, mert az darabokra tört. A „Kalinkát” énekelte, üvöltötte hamisan, ebből ismertem fel, hogy ő az. Azt hittem, hogy az eséstől vérzik és összepisálta magát, de csak pár szilánk szabdalta meg a részeg pofáját és a kifolyt vodkába ült bele. Fél óráig tartott, mire felcipeltem a negyedikre. Hogy a lift is ilyenkor döglik be. Duszja, holnap később jövök be, mert állítólag lesz hering és mosószappan a boltban, hozzak neked is?

BEKAPCSOLJA A RÁDIÓT. KOÓS JÁNOS ÉNEKLI OROSZUL A „FEKETE VONAT”-OT.

NEM FEJEZI BE, MERT A FALIÓRÁRA NÉZ ÉS MEGIJED:
Jóságos szentek! Be kell kapcsolnom a magnót, Polikarp Ivanovics tegnap is rám förmedt, hogy lemaradt a felvételről Ivan Nyikolajevics Hontalan költő és Mihail Alekszandrovics Berlioz elvtárs, a Tömegír elnöke beszélgetésének nagy része. A villamos fékjének csikorgásából csak ennyit tudtam kihámozni:
„- Úgy, és ki vágja le a fejemet? Ellenségek? Intervenciósok?
– Nem, egy fiatal orosz nő. Komszomol-tag.”
Most ezzel mit csináljak?

MOST MAGASABB HANG HALLATSZIK ÉS KÉK VILLÓDZÁS KÖZEPETTE. FEJCSÓVÁLVA FELKAPJA A HALLGATÓT:
Óh, drága Művész elvtárs! Most nem lesz könnyű Párizst kapcsolni, éppen Litvinov nagykövet számol be az imperialistákat tökéletesen fellazító Dördülő Cövek, izé, Gördülő Kövek – vagy mi – zenekar koncertjéről. Furceva miniszter asszony bízta meg, hogy vizsgálja ki ezeket a hosszú hajúakat, miért is nem tudnak kielégülni a kapitalizmusban. – Tudja, „I Can’t Get No Satisfaction”. Pszt, ilyet ne mondjon, minden szó az örökkévalóságnak szól! Tudja mit, Vologyenyka, körülnézek az éterben, és mindenhol hagyok üzenetet, hogy kereste. Visszahívom, ha találok valamit, de legyen türelmes és nyugodt, jó???

Ez is mindig iszik. Viszockij, a kis trubadúr kandúr, aki kézenállásban énekel. Jól áll neki az állás. Itt felesleges minden ellenállás, még én is megadnám magam, ha…
(Viszockij bemegy a helyére. Olvasgatja, válogatja a leveleket.)

De jó volt „A Fekete Macska bandájában”, hm… Amikor ez ment a tévében még mi is nézhettük munkaidő alatt. Nem esett le a százalékom a munkaversenyben. Senki sem telefonált, a magnótekercsek süketen forogtak, még Brezsnyev elvtárs is a tévé előtt ült. Zseglovot játszotta mindenki Vologyája, mindenkié, de nem az enyém.

MEGINT A KÉK LÁMPA VILLOG. Ludmilla (MEGÉRTŐEN, DE KICSIT SZEMREHÁNYÓAN):
Vologya, ez nem színház, hanem a való élet. Jó-jó, Vovka, ne akarjon mindent ilyen gyorsan. Amíg én keresem magának a boldogságot, tegyen engem boldoggá. Nna, ne gondoljon rosszra. Énekeljen valamit.

ELINDÍTJA A MAGNÓT.

Kicsit részegen, de nem fáradtan,
Az erdőn át szánomat hajtottam,
Ordítva bután sok hülye éneket:
Fekete szemek, hogy szerettelek!

Itt vágtattunk, ott vánszorogtunk,
Vagy csak lassan ügetve haladtunk,
Ahogy vágtat a ló, az arcomba vágja,
A mocsár sarát, óh, csupa nyálka,

Fekete szemek, hogy szerettelek,
És újra rákezdek, megint belekezdek,
És csak nyelem a sarat és nyálamat,
És szorosabbra húzom a sálamat,

Elfogyott mindenem, üres már a zsákom,
Múljon a kábulat, a fejemet rázom,
Körbe nézek és füttyentek ijedten,
Az erdő, mint egy fal áll előttem.

Félnek a lovak is, sokszor megtorpanunk,
Hol van az ösvény, ahol átjuthatunk?
A sok tüske szúr, csontomig hatol,
Édes egykomám, segíts barátom!

Vissza ne fordulj! Bűzlik az erdő,
Az ágra mérget vizel a felhő,
Nehéz a szaga. Hé, hova tartasz?
A lovam hasába harapott a farkas.

Ej, részeg bolond, kellett ennyit innod,
Ez lesz a veszted, ezt meg nem úszod,
Kártyáid közül kilopták az ászt,
Az utolsó esélyt, pont a piros ászt!

Az ordasra bődülök: Vigyen el az ördög!
A lovakat hajtja még a félelem, s ez elég,
Az ostort forgatom, ütök, csattogtatom,
Bőgve énekelek: Fekete szemek, fekete szemek!

Horkantás, dübörgés, üvöltés, őrület,
A hámon a csengők játsszák az ütemet,
Ej, lovacskáim, hiába, itt a vég!
Segítsen valaki, barát, vagy ellenség!

A gitárszóló alatt: Végre megtaláltunk. Köszönöm drága telefonos kisasszony, hála neked, megtaláltam a feleségem. Most már minden rendben lesz, megmagyarázom, mindent megmagyarázok! Vissza kell jönnöd, a feleségem vagy, csak te segíthetsz rajtam! Mondd meg neki, 07-es!

A vad hajszától a részegség elszállt,
Száguldunk meredeken, csak a tengelyeken,
Habosak a lovak, a dombon habpatak,
Fújtattunk, köhögtünk, nyögtünk és hörögtünk.

A lovak előtt földig hajoltam,
Hogy nem hagytak veszni, a lábukhoz bújtam,
Az Isten áldjon meg lovaim, benneteket,
Hogy túléltük, az Isten áldjon meg!

Ludmilla a szóló alatt: Halló, Róma? Igen, itt Moszkva. Marina Vladyt keresem. Maga az, művésznő? Máris kapcsolom Vology… bocsánat a művész elvtársat! Vologya, megvan, köszönöm a dalt, beszélhetnek.

Fölhívtuk az összes római szállodát, filmstúdiót, végül megtudtuk, fodrásznál vagy. De melyiknél ?

Ezen ne múljon, föltárcsáztunk borbélyt, manikűröst, kutyakozmetikát és végül csak Rád találtunk.

Mennyi minden eltűnt, mennyi elveszett!
Dobált az élet, de sehová sem vetett,
Lehet, hogy rosszul daloltam rólatok,
Fekete szemek, fehér abroszok!

A dal után tovább olvasgatja a leveleket.

Ludmilla: Ne nyugtalankodjék, napok óta keresi magát, nem ivott, csak nagyon boldog.

Marina: Egy színen meztelen felsőtestű férfi viaskodik, üvölt, karját, mellét láncok szorítják. A színpad lejt, a láncok, amelyeket négy férfi tart, hálóként és kötelékként szolgálnak. A darab Jeszenyin „Pugacsov, a hatalombitorló” című poémájából készült, Ljubimov rendezte a Tagankában, ebben az avantgárd színházban. 1967-et írunk, a filmfesztiválra jöttem Moszkvába, elvittek megnézni egy előadást, azt mondták, az egyik legnagyobb színészt fogom látni, Viszockijt.

Magával ragad a színészből áradó döbbenetes erő, reménytelenség, elképesztő hang. A közönség állva ünnepli. Az előadás után egy barátom meghív vacsorázni a főszereplőkkel együtt. Érkezésünk nagy érdeklődést vált ki az étteremben. Számomra egészen váratlan, milyen népszerű vagyok a Szovjetunióban. Nekilátunk. Várom a nagy színészt, szeretnék gratulálni neki, de azt hallom, szeszélyes, lehet, hogy el sem jön.

A szemem sarkából látom, hogy jön egy fiatal, alacsony, rosszul öltözött férfi. Csak világosszürke szemére figyelek föl. Fölmorajlik a terem, megszakítom a beszélgetést, az újonnan érkező felé fordulok.

Ő szó nélkül megfogja a kezem, hosszan szorítja, megcsókolja, leül velem szemben és rám mered.

Hallgatása nem zavar, úgy nézzük egymást, mint akik rá akarnak ismerni a másikra. Tudom, hogy te vagy Viszockij. Egyáltalán nem hasonlítasz arra a színpadon üvöltő brutális óriásra, de átható tekinteted tüzében ugyanazt érzem, mint a nézőtéren. Nem eszel, nem iszol, csak engem nézel.

Végre találkozunk.

Marina: Zavarba hoznak első szavaid.
– Végre találkozunk! Válaszul elmondom a szokásos bókokat az előadásról.
– Végre találkozunk! De látszik rajtad, hogy nem figyelsz oda.
– Végre találkozunk! El akarsz menni, énekelni akarsz nekem. Végre találkozunk. Arcod az utcai lámpák fényében sötétről világosra vált, néha csak lángoló, gyöngéd szemedet látom, aztán nézem a fejed: tarkón egészen rövidre nyírt haj, kétnapos, vöröses szakáll, fáradtság barázdálta arc. Nem vagy jóképű,

– Hm???
– külsőd jellegtelen,
– Hm???
– de a tekinteted meghódít. Alig érkeztél meg, máris fogod a gitárodat. Az első akkordoktól, az első dallamoktól kezdve egyre zaklatottabb vagyok. Most a hangod, a belőled áradó erő, a kiáltásod fog meg. És a viselkedésed. Apránként megértem a szöveget, a csikorgó humort. (Hatéves korom óta nem beszéltem oroszul.) Magyarázod, hogy a színészet a mesterséged, de a költészet a szenvedélyed. Aztán kertelés nélkül közlöd, hogy már régóta

– Szeretlek.
– Szeretsz.
– Szeretlek.
– Mint ismert színésznő, én is gyakran kaptam ilyen vallomásokat. De aznap este valóban meg voltam hatva. Beleegyezem, hogy nagyon hamar újra lássuk egymást. A lábamnál ülsz, csak nekem énekelsz. Szeretlek.

Ülve énekeli.

Teljes fényben állok, minden szem láthat,
A mikrofonnál, mint egy szentkép előtt,
Nekilátok a szokásos dolgoknak,

Nem, nem, ma úgy, mint a lőrés mögött.
Nem tetszem a mikrofon lelkének,
És mindenki unja már a hangomat,
De hogyha nem szívemből zenélek,

Felhangosítja hazugságomat.

A rivaldafény a bordáimba hasít,
A hőségben a lámpa megvakít,
Arcomról patakzik a víz,
Szakad, szakad, szakad.

A bestiának éles a hallása,
A hamis hangot rögtön felismeri,
Köp arra, hogyha nem vagyok formában,
Nekem mindig tisztán kell énekelni.

Bár ma különösen berekedtem,
Mégsem változtatok hangnemet,
Mert ha a lelkemet eltakarom,
A görbéből sosem lesz egyenes.

Hajlékony kígyó a mikrofonom,
Mint egy kobra, köröz a fejével,
Rögtön megmar, amikor megfogom,
Míg meg nem halok, énekelnem kell.

Fullánkod láttam, – kígyó vagy, tudom,
Mintha megbűvölt volna egészen,
Nem énekelek, én is bűvölöm a kígyót.
Ne mozogj, mozdulni se merészelj!

Olyan falánk, mint egy madárfióka,
A hangokat a számból kirángatja,
Félek, hogy golyót küld a homlokomba,
Kezemet a gitárral behálózza.

Dallamaim csak egyszerű skálák,
De ha eltérek az őszinte hangtól,
Fájón arcomba vágja korbácsát,
És kőszoborként áll a mikrofon.

Marina: Beleegyezem, hogy nagyon hamar újra lássuk egymást. Másnap este a fesztivál színhelyén, a Moszkva szállóban találkozunk, a bárban. Tömeg van, rengetegen sürgölődnek körülöttem. De amint meglátlak, otthagyom a barátaimat és táncolni kezdünk. Magas sarkú cipőmben magasabb vagyok nálad, lábujjhegyre állsz, őrültségeket sugdosol a fülembe. Nevetek. Aztán komolyan elmagyarázom, hogy szívesen lennék a barátod, de csak néhány napra jöttem, túlságosan elfoglalt vagyok, van három gyermekem, teljes embert kívánó mesterségem, és Moszkva nagyon messze van Párizstól. Azt feleled, hogy: Nekem is van feleségem, gyerekem, mesterségem és hírnevem. De mindez nem lehet akadálya, – Nem. – hogy a feleséged legyek. Igen. Kedvesen figyelmeztetlek egy apróságra: Nem vagyok szerelmes beléd. Nem baj – mondod – meg fogsz szeretni, meglátod. Hm. Nem tudok neked ellenállni. Nem.