Szerémi László:
Csillagok ne ragyogjatok
Mozgó Világ
1978. április
már órákkal a koncert kezdete előtt a környéken lődörögtünk be-belesve a jegyiroda ablakán sorban állnak-e a csajok az utolsó jegyekért keringtünk a city négy utcáján körbe-körbe a város forgószínpadán de panoptikumot is írhattam volna mert minden körben ugyanazokkal a figurákkal találkoztunk városunk legjava itt található meg általában délutánonként viaszmosolyuk a nagyközönség számára prolongálva ezen a télikabátos késő őszi napon két előadásban látható csak a rájuk rohanó cigánypurdék hozzák őket zavarba minden alkalommal alamizsnát kell adniuk hátha észreveszi valaki hogy elkergetik a kéregetőket a kis cigánycsapat roppant ügyesen csinálja dolgát lehetnek vagy tízen csecsemőtől nyolcévesig a babát anyja kendőjébe csavarva hurcolja a fiatal homokos színésztől az olaszokra váró lepusztult csajokig egyedül a sportolókat nem izgatja a közvélemény és a látszat a kéregető csecsemő nem hat rájuk a volt vízilabda-válogatott gebines megfenyegeti a tizenöt éves cigányanyát akinek korosztálya a jegyiroda előtt toporog a két perc múlva odaérkező kisfiúba bele is rúg koszos roma takarodj a menekülő gyereket a kudarc nem törte össze villámgyors cikcakkban futott a forgószínpad iskolából és munkából hazasiető statisztái között meg-megtorpanva egy fényes aktatáska előtt kezét nyújtva egy prémbunda gombja felé fel sem nézve a tulajdonos arcába gépiesen hadarva betanult szövegét a cigány európa négere hallottam barátom hangját a hippi meg a fehér néger akartam mondani de nem jutottam szóhoz mert barátom az elénk érkező cigánygyerek lába elé vetette magát megragadta és zsebkendőjével tisztítani próbálta a novemberi pocsolyájában álldogáló gyerek meztelen lábfejét szánjon meg egy-két fillérrel könyörgött neki a kisfiú ezeréves szeme rémülettel telt meg kitépte magát és kétségbeesetten kiáltozva anyjáért rohanni kezdett apró talpacskái nagyokat toccsantak rotschildék és a sikkszalon reklámját tükröző aranypocsolyában a színház nyitott bejáratáig futott megállt a piros szőnyegen átfagyott lábát dörzsölgetni kezdte a kaviár és lencse színlapja alatt majd eltűnt
ez is egy pocsék sztori ebben a véres őszben mondta barátom az áruház kirakata előtt háta mögött néhányan a tévét nézték az üvegen keresztül az esti mese ment a játékok megelevenedtek egy játékboltban és egy tankra ültek a babák bohócok állatok menekültek egy mérges helikopter elől új noé bárkája egy modern mesében gyerünk gyerünk mindjárt kezdünk szólt a fiú szerelem ígéri mosolyogva plakátjáról az énekesnő ára 90 forint jó szám nevettem el magam és visszanéztem a tévére két halott kisgyermek az utca kövén egy pocsolyában vagy vérük tócsájában antofagasta zárójel Chile olvastam a képaláírást elég a vérből nyöszörgött barátom a gyermekek helyét a jól ismert kommentátor foglalta el minden este felháborodik a világ eseményein egyfajta tudatos aljasság ez a kedvenc kifejezése és innen megy majd nyugdíjba ma épp azt rágja szájunkba hogy milyen megrázó az ártatlan gyermekek halála ezt a főpróbán legalább kétszer elmondta úgy hogy nem bakizik szerencsére a kirakaton át nem halljuk csak sokszor látott mimikájából következtethetünk így a hatezer forintos árcédulák között gesztikulálva csak megsokszorozza az antofagasta-budapest távolságot de a két gyermek nagyon közel van túl közelről néztük mondta futás közben barátom
a szűk utcán haladva a diákszínház felé lelassítottunk a járdán parkoló kocsik falansztere mögött nyomultunk a kapu irányába diákszínpad üvöltötte hiányos vörös fogsorával a bejárat és nyelte nyelte a tömeget a két rendező mint az alsó fogsor megmaradt szimbóluma morzsolgatta a tülekedőket korosztályunk áradata magával ragadott bennünket sodródtunk fel a lépcsőkön az emeletre érve a ruhatárnál tettek partra a rengeteg ismerős között lakatlan szigetre kerültünk de magányomat megszüntette egy nyakamra fonódó puha kéz szia köszöntem lefelé válaszul melltartójának foglyai megemelkedtek micsoda börtön két ilyen álomnak mondtam tovább nyomakodva megvárlak kísért egy darabig a lágy ígéret
a raktárban az orgonista egy tűzoltókészülék alatt szeretkezett csajával ez a mániája minden koncert előtt sikerélményre van szüksége még jó hogy ma nem egyedül intézte el nem tisztelitek a házirendet szóltam rájuk innen egy arzenálba jutottam nyíltól géppuskáig mindenféle kézifegyver volt itt az egyik sarokból mozsárágyú meredt rám vészkijárat láttam meg a lehetőséget egy kis folyosón át öltözőbe értem ahol a szólógitáros gordonkázott felesége énekelt
de régen volt mikor még
együtt élt a család
esténként anyám
főzött nekünk vacsorát
mi testvérek csak nevettünk
élveztük a meleget
volt aki többször kért
mert nem evett még eleget
− nem nem ezt ma nem játsszuk kiáltott rájuk ingerülten a fiú menjünk a színpadra intett felém
a leeresztett függöny mögött vaksötét volt a meleg fojtogatott csak az erősítők piros lámpácskái jeleztek valami életet érdekes a piros lámpákat mennyi mindenre felhasználták már a színpad sötétjében várakozott piros szemeit meresztve a huszadik század hogy technikáját egy meghatározhatatlan kimenetelű és nagyon várt popkoncert részévé tegye kinézek szólt a fiú odalopakodott a lyukhoz ahogy félénken kilesett joe hill halála jutott eszembe a svéd-amerikai filmből szegény hobó volt vagy protest song énekes mindegy akkor egy ember még mindkettő lehetett persze énekelt és őt is elkapták kivégzéséhez a jelentkezők töltött fegyvereikkel sötét függönnyel borított kis fülkékben várakoztak a posztófalon két kis lyuk egy a szemnek egy a fegyvernek joe hillt bekötött szemmel vezették halála elébe nehogy szembenézhessen vele letépte a kendőt de az önkéntes gyilkosokat nem láthatta csupán a lyukakból remegve előremeredő puskacsöveket felettük a kék barna fekete gyávasággal mely idegesen pislogott kidugjam fegyverem kérdezte nevetve a fiú nem is tudsz lőni válaszoltam nem alkalmatlan vagyok vallotta be kezdjétek szól be az ügyelő hátramentünk ő az öltözőbe én a nézőtérre
hadművész hadművész kiabálta peckesen lépdelve sovány vállait felhúzva vékony karjaival evezve az ellenséges atmoszférában kopott tűzoltókabátja válla szögére akasztva lyukas fehér kesztyűje alól piszkos körmei kémleltek kifelé mellényzsebét színes filctollak érdemrendjei díszítették legelöl a méregzöld önmagát tüntette ki sorozatukkal lépés indújjj vezényelte bal jobb bal jobb mennek a majmok indul a sereg menetüket egy jeles hadművész vezeti egy művész tehát a katonák tulajdonképpen színészek és interpretálnak valamit jó érzés lehet mindenkinek ez a játék hiszen szimpatikus szerepet kap erről a tábori lelkész győzi meg és nem kell tartani utólag a nézők haragjától sem a játékot csak a győztes éli túl őt pedig ünnepelni szokás vagyis kell legalábbis ez hallatszik ám a baj nem itt van hanem a hagyománytisztelet frontján a klasszikusoknak a hadművészetben is bealkonyult a mai rendező-tábornokok nem újítják fel nagy sándor marcus antonius vagy napoleon stílusát és montgomeryék is klasszikusnak számítanak mindenki túl akarja szárnyalni a veszteségvilágrekordot egyedül a díszszemlék követik az évezredes hagyományokat fejezte be díszlépés egy egy egy egy kettő egy
vigyázzzzz repítette ki összeszorított fogaival szétmorzsolva a z-ét vezényszava sziszegéssé alakulva süvített az önkéntes hadsereg a művészek hada felé mely lába alatt otthagyva párnázott zsöllyéjét szabálytalan alakzatban várakozott a zenekari árok előtt ki vezényelt nektek oszoljt sorakozó egyenesre a sort igazodj ne lógjon ki senki se elöl se hátul se felül olyan ez a sor mint az ökörhugyozás igazodj balra igazodj sok sok vissza na most jó balra át lépés indulj menjetek innen ne zavarjátok diadalmenetemet nem tudom céljaimat megvalósítani mert elfoglaljátok a helyet mit röhögtök hülyék ingyenélők kiabálta nem hiszitek el hogy komolyan beszélek és rólatok szerencsétlen kitartottak rólatok van szó papagájok mindegyikőtök a szomszédján röhög beszarok nyögte az egyik festő-altiszt beszarok ismételte meg a fiú a színpadról miközben nagy bajuszát őrült üvöltözés közben megpróbálta hitleréhez hasonlóvá alakítani de nem sikerült nem tudok fasisztát játszani bőgte hisztérikusan ezt az egyet nem tudom igen haja nem engedte a legvadabb mozdulatokat is megcáfolva lágyan lengett arca körül szőke zászló csak egy kettő egy szenilis hülye néz minket fasisztának
beszarok vette fel előbbi szövegének összegömbölyödött fonalát beszarok a rakétáktól meg tőletek is mivel vagytok töltve kérdezte riadtan majd egy szemvillanás alatt megkeményítette arcvonásait vüüigyázzzz üvöltötte jobbra át hátra arc lépés in-dulj egy kettő egy
háta mögül egyre erősödő dübörgés hallatszott tankok tűntek fel ahogy közeledtek úgy nőttek szinte hegyekké a fiú megpróbált felugrani az egyikre de a katonák nem törődtek vele nagyon siettek valahová talán épp egy fellépésre sietve ledobta zubbonyát nehogy ellenségnek nézzék bár innen minden szürkének látszott újabb kísérlete sem sikerült elterült a földön egy tank átgázolt felette révült arccal kelt fel fehér kesztyűjén meghatározhatatlan színű foltok már nem lehetett érzékelni mi milyen ki milyen színű tétován tapogatódzott lábai mint a járni tanuló bébié bizonytalanul csusszantak előre egymást félénken követve bal jobb bal jobb vigyázz sikította egy lányhang ijedtében félreugrott így nem taposta szét a csapatszállító teherautó a gépesített egységeket gyalogság követte a katonák énekeltek az egészről nem lehetett tudni hogy háborús játékfilm vagy dokumentumfelvétel a katonák csata előtt és után is szoktak énekelni a fiú ballal nagyot kilépett és felzárkózott a sor végére furcsának tűnt hogy nincs fegyvere pierre bezuhov a huszadik században látomásom öt percig tartott mert a katonák közel érve óriási mozgó szobrokká nőttek lépteiket csak a hétmérföldes csizmával lehetett volna megtenni így ez a hippi bezuhov vagy hosszúhajú önkéntes nem is tudom minek nevezzem gyorsan lemaradt bár egy ideig még menetelt tartotta az ütemet marsolt magányosan lassan elmorzsolta utolsó bakanótáját is
magára hagyott vezér pózban megállt egy csatatér közepén hogy hol teljesen mindegy a föld minden négyzetkilométerén háborúztak már persze nem kell megijedni nem caligula vagy hitler szelleme öltött testet szemünk előtt inkább csak elsuhant egy fintor alakjában az őrület és a halál leigázta szemünket az ő szemét is egy pillanatra de látva hogy felettünk még mindig uralkodik vagyis valahol azért ő is győzött hát elűzte a tragédiát hátra a kulisszák mögé és elkezdte nyilatkozatoldalát mint hadvezér az ezúttal civilben jelenlevő televíziósok felé
nem értitek ugye mi ez a kísérlet az igazi realizmusra ami szerintem csak a hadművészetben van és én realista művész akarok lenni az izmusokat csak alárendelt szerepre használom fel többre nem is lehet képzeljetek el egy szürrealista térképet vagy egy kubista felvonulási alakzatot támadásban szőrnyű szörnyű a pop art meg egyenesen az idegeimre megy semmit sem kezdhetek vele ahogy nem mond semmit egy dadaista hadparancs a dadaisták mind hülye pacifisták hol van már 1916 hehe ki velük a popzenészeket megnyírni a hadseregbe velük majd játszanak indulókat a mi zenekarunkban tudom a gitár nem hallatszik a harsonáktól nem baj majd átképezzük őket úgyis csak egy-kettő egy használható fel közülük ezek viszont olcsón egyik páncélvonatunk lokomotívján vagy a hadtápnál is találhatunk nekik helyet ott szépen elringatják magukat a mozgókonyhán de hol vannak az alkalmazott grafikusok és az iparművészek legújabb rakétáinkért akarom megdicsérni őket igen ez bravúros formatervezés volt és kezével a levegőbe rajzolta a rakéta alakját ám sokan másra gondoltak még kuncogást is lehetett hallani tudom kritikusaink számon kérik rajtunk művészetünk építő jellegét ez a vesszőparipájuk nem ismerik a háromszoros ostromgyűrű esztétikáját fegyvereink formáit vagy a bunkerépítészetet ám hiába minden ágálás a modem idő nekünk dolgozik a fegyverek egyre népszerűbbek a fejlődés egyre több embernek teszi lehetővé hogy fegyverrel díszítse otthona falait lassan minden lakásba jut egy kettő egy tőr vagy pisztoly néhány országban pedig általános a fegyverviselési engedély nem törődünk az idealista tüntetőkkel és nyakába tesszük a kötelet annak aki még egyszer virágot dugdos múzeumunk ágyúinak csövébe fejezte be nyilatkozatát uraim várom kérdéseiket mondta és elővett egy világatlaszt gondosan leterítette a földre felállt és a kérdésekre várva sétálni kezdett fel-alá a térképen döbbent csend volt egy ideig várt várta a kérdéseket de hiába hiába kiáltotta nem kell ez a duma senkinek és dühösen letépte kitüntetéseit a zöld filccel virágokat kezdett rajzolni oda ahol az előbb a tankok jöttek a filmvászonra egy színpadi ember felcsavarta a vásznat és kivitte még fű sem maradt mondta a fiú a virágok ki sem nyíltak igen nem tudta kiszínezni őket eldobálta a tollakat csak a vöröset tartotta meg ráírta a térképre jó nagy betűkkel szünet felakasztotta a függönyre és kiment
felgyulladtak a lámpák a fény békét hozott a közönségnek a csend a színfalak mögé menekült az öltözőbe ahol a fiú barátai között ült itt sem szólt hozzá senki látva kisírt szemeit csak nézték ahogy ül a múltban amit elmeséltek neki és amit egy félórára jelenné varázsolt fogva tartotta ez a mágia a képzeletét nem csináltam meg mindent mondta a büfében zajlott az élet szervusz kérlek jé te is itt vagy ti is itt vagytok fogyott a szesz és a kávé a félelem fellegei pall mall füst alakjában a nyitott ablakok felé rohantak felszabadult a hangulat elszabadult az indulat a rosszindulat hülye ripacs nagyhajú homokos nem láttad hogy mozgott hallatszott a művészek enni és inni akarnak de már nincs szendvics így a progresszív popzenészek böfögései csak a sör számlájára írhatók sör és siker találkozása a büfében ezt a címet adhatnám ennek az epizódnak egy extra méretű házibuli mindenki ismer mindenkit a nézőtéren csak néhány idetévedt külvárosi kislány maradt vastagon kihúzott szemeik felett műszempilla verdes rikító pulóverükön a zenekar jelvénye hamar hervadó virágok kisikált kezeik bizonytalanul repdesnek karjuk rövid pórázára eresztve két ötszemű madár mikor lesz vége a szünetnek végre kérdezgették egymást halk szavaik elvesztek a büféből áradó szuperzsolozsmában mikor nyitják ki a vörösbársony kalitkát hogy a szőke aranymadár a páva a papagáj a fehér holló de holló a galamb a vegetáriánus sas a kanári végre kirepüljön szálldosson felettünk szabadon a zene szeleit vitorlájába fogva mint a viharmadár
a függöny mint gúnyosan nevető száj pattant szét nyelve helyett egy ezres jupiterlámpa fénynyalábját öltötte ránk végigtapogatta a széksorokat lenyalta arcunkról a szünet megszokott nyugalmát ismerlek benneteket egytől egyig nem bújhattok el előlem fenyegetett az ismerős hang valahonnan a fénynyelv mögül és a félig megvakult közönséget tűz alá vette egy pergődobbal más hangszerek is csatlakoztak agressziójához de ezeket a fülsiketítő zajban nem lehetett felismerni a torz hangok miséje következett
egy őrült misszionárius celebrálta fürtös hajú ministránsaival együtt láthatatlan volt az utolsó ítélet popkoncertjén elsősorban az értelmiség egyre szaporodó képviselői voltak jelen az említett művészhadsereg elitegységei mellett happening üvöltött valaki nana kis bennfentes fenyegette meg a hang csak lassan az ilyen kifejezésekkel
csillagok ne ragyogjatok
csillagok megvakulok
– énekelte szemét befogva így vakon ugrált a világtalan közönség orra előtt sorról sorra végig a versen
anyám szeme mint jóságos sugár
vitorlám útját kíséri
nem félek az idegen világban
egyedül minden sikerül
− sikerült sikerült most végre megfordítanom a sorrendet a rendet életetek kialakult rendjét felrúgtam ezzel a fényszóróval egymást is zavarodottan szemlélitek mi így az erős fényben mindenki egész másnak látszik egyedül a napszemüvegesek érezhetik magukat némileg biztonságban most ti álltok a reflektorfényben ugye milyen rohadt érzés pedig csak öten figyelünk benneteket hogyan viselkedtek és körbemutatott zenésztársaira hölgyeim és uraim a rock humana együttes adja elő rossz vicc című számát rögtön bele is vágtak boogie tempóban a reflektor az énekest is célba vette rossz vicc rossz vicc tiltakozott futás közben majd leugrott a színpadról igyekezett a közönség közé vegyülni el akart bújni közöttük egy pasi idegesen ellökte mire a fiú a mellette ülő nő lábához bújt a pasi dühödt pillantásai az ellenfény miatt nem jutottak el a fiúhoz a nő lassú köröző mozdulatokkal simogatta a hozzátapadó fiú nyakát a reflektort kezelő zenész csak nehezen akadt nyomukra mert a félelem és az azonosság érzése a padok alá kergette őket még mondjátok hogy nincs a nézőkben emberség mondta a műsor után a fiú piszkos hippi üvöltötte a pasi ne piszkítsd össze a ruhámat miért ugrott fel a fiú nem látod hogy a patyolatban vagy itt ma mindenkit tisztára mosnak benne van a jegy árában még nadrágodat is ha szükség lenne rá a fényágyú tüzelése abbamaradt az öt másodpercnyi szünetet az első sorban ülő megtisztult művészek tapsa szakította meg tépte fel az ünneplés feneketlen zsákján a lyukat ömlött zubogott a taps színtelen lisztje a lelki mosópor a zenészek is tapsoltak a mikrofonok ezerszeresen verték vissza vágták mindegyikőnk nyaka közé ezt az önmagáért való tapsot nem szólt ez senkinek olyan volt mint amikor egy gyűlésen a közönség és az elnökség egymást tapsolta megkönnyebbülten a legutolsó beszéd után ki kezdte kik kezdték kiabálta a színpadra visszakeveredett fiú
pánsípon játszik egy kis pásztor
léghajó felette repül
meleg van halovány köd lebeg
kismadár álomba merül
− folytatta dalát az előbb még rémült színpadi emberek lepedővel borított ágyat hoztak be az ágyra ugrott felkapta a lepedőt és az eget verő röhögés hullámaiban kétségbeesve kiáltozta megadom magam hagyjátok abba nem látjátok rudamra tűzöm fehér zászlómat béke béke meghirdetem a szerelmet miért röhögtök ki különösen a külvárosi kis csajok nevettek az ágy láttán ó mit nevettek inkább gyertek fel ide látom fegyveretek kész én is csőre vagyok töltve kire lőjek és a ti fegyveretek kire mered mondjátok melletek szuronya kire mered szúr szúr szemet szúr a gitáros itt hátralépett jelezve hogy szólóját befejezi
karomra szállt egy apró ember
kérdezte mit keresek itt
nem tudtam megmondani neki
gondoltam pedig valamit
− leült egy székre és tépelődni kezdett mit kellett volna mondanom talán egy kedves szót vagy az igazolványomat
is megmutathattam volna
csak rajzolom miről álmodom
és leírom mire gondolok
csak rajzolom miről álmodok
leírom mire gondolok
− énekelte mentegetőzve de ekkor a fényszórót újra bekapcsolták ezer watt tépte föl önkéntelenül lezáródó szemhéjait az izzó aranytű agyát kezdte szúrni a zene is elhallgatott a csend sírjába feküdtek a hangok vagy börtönébe nem is tudom sír vagy börtön egyre megy na mi lesz unta meg valaki a várakozást a fiú nem bírta tovább a ki nem mondott kérdések gyáva vádjait
nem nem nem neeeeeeeem
nem én vagyok
nem én vagyok
nem én vagyok
én én én én vagyok
− énekelte kiabálta felháborodottan büszkén mint egy hős vagy alkotóművész mondta álszerényen halkan rebegte dadogta szemlesütve nyögte ijedten összekuporodva reszketve alázatosan esdekelve mindenki kegyeibe ajánlva magát magyarázva ártatlanságát végül megtörve mindenbe belenyugodva kinyitotta szemét merőn belebámult az ezer wattba jupiter szemébe rossz vicc lenne fejezte be a számot
antofagasta blues jelentette be és felvette gitárját a tapsorkánban csak egyetlen húr volt hangszerén a legmagasabb húr maradt meg egyedül megteremtem a kapcsolatot közölte reménykedő arccal és bedugta zsinórját a hápogóba wah-wah pedál made in usa mondta és rákezdte volna de észrevette a széthúzott függönyön ottfelejtett térképet antofagasta blues konferálta be zavarában még egyszer számát nem találta a városkát atlaszán a vörös s betű a szünet s betűje takarta el egy húron pendülünk nevetett szégyenlősen azt nem lehetett tudni hogy a gitárra vagy a városkára gondol belevágott a számba de látszott nem tud úrrá lenni hangszerén illetve ezt játszotta el és tényleg a magas húr hangjai önálló életre keltek a hápogó sírássá alakította egyszerű kis melódiáját a torzító segítségével még lökhajtásos repülőgépeket is megidézett majd gyereksírásba torkollott a dal akárcsak jimi hendrix géppuskájában a blues hatvannégy perióduson át tartott a basszus vezette a dallamot a dob temetést idéző mogorva puffogása csak fokozta a nyomasztó hangulatot majd utolsó ágyúlövésként a nagydob zárta le vágta ketté a gyermeksírást a gitár egyetlen húrja is elpattant a fiú rémülten hajtotta fejét gitárja mellére néma kiáltotta néma suttogta majd szép óvatosan
visszatette tokjába bezárta kis koporsójába melyet vagy húsz virág matricája díszített egy káprázatos lepkével levette kezét a lepkéről és meghajolt őrült taps vastaps elég elég köszönjük
elég a vasból
elég a hasból
elég a sírásból
ki sír
édesapám sír
igen édesapám sír
édesapám sírja könnyeit
édesapám sírja oly nagy
édesapám sírja hol vagy
− kérdezte és lejött a színpadról leült a negyedik sorban letett a földre egy virágot és magába roskadva várt nem értitek mi ez nem értitek ugye miért ülök itt édesapám is itt halt meg valahol köztetek nem is tudtatok róla mint ahogy antofagasta is ismeretlen előttetek nem árulom el nem utolsó dal a címe most következő számunknak mondta szomorúan miután visszatért a színpadra
elszállt egy hajó a szélben
házunktól nem messze megállt
kiszólt egy hang hogy én menjek
indulnak nem várnak tovább
mondd meg ki vagyok
mondd meg mi vagyok én
− énekelte tombolva vajon melyik szerepét nem játszotta még el kérdeztem magamtól bár ez talán nem is szerep volt követelte a választ üvöltve fetrengett a mikrofonzsinór kígyójával küszködve a függöny lezuhanó szárnyai eltakarták haláltusáját csak egyre gyengülő kiáltása hallatszott még percekig
mondd meg ki vagyok
mondd meg mi vagyok én
(Szerémi László írói néven; Mozgó Világ, 1978, 11. sz.)