Vlagyimir Viszockij

Adjatok a kutyáknak húst,
Na, aki kapja, marja!
A másnaposoknak kvászt!
Össze is kapnak rajta.

Hogy ne hízzon a varjú,
Álljon több madárijesztő.
Békés, rejtett zugokat
Kapjon a sok szerető.

Lehet, hogy kicsíráznak,
Vessétek el a magot,
Jó, alázatos leszek,
Hát szabadságot adjatok!

Pár csontot az ebeknek,
De ők nem verekedtek,
Piásoknak adtak vodkát,
Ők visszautasították.

Ijesztgetjük a varjakat,
Soha el nem szállnának,
A párokat meg összeadják,
De ők inkább elválnának.

Megöntözték a földet,
Nincs kalász, mi a fene!
Tegnap szabadságot kaptam,
Mihez kezdek ma vele?

Hallgat a ház a homályban, furcsán,
A Hét Ravasz, Gonosz Szél útján,
Minden ablak a szakadékba lát,
S az országútra nyitja ajtaját.
Elfáradtam, lovaim kifogtam,
Ha él itt valaki, ne hagyjon bajban!
Árnyék suhant el a szín mögött,
Keselyű szállt lejjebb, szűkítve a kört.

Belépsz a házba, mint a kocsmába,
Az emberek harmada ellenség,
Szájukat húzzák: hívatlan vendég.
A sarokból pofákat vág a szentkép.
Motyogni kezdtünk, ködösen és bambán,
Egy dalt üvöltött egy srác a gitárján,
Egy másik idióta, tikkes, kis tolvaj,
Az abrosz alól kést mutatott titokban.

Miféle ház ez itt? Mondják meg, kérem,
Mint egy pestisbarakk, áll sötéten,
A levegő fogytán, pislognak a mécsek,
Tán elfeledtétek, milyen az élet?
Az ajtó kitárva, de lelketek zárva,
Hol marad a gazda, és a pohárka?
Mi már csak így élünk, hosszú idő óta,
Ha erre sem emlékszel, kotródj a pokolba.

Füveket eszünk, sóskát rágcsálunk,
Megfonnyadt a lelkünk, sok a pattanásunk,
Borban kerestük lelki vigaszunkat,
Verekedtünk, vagy felhúztuk magunk.
Farkasok elől lovakkal futottam,
Miféle vidék ez, hová jutottam?
Hol az a hely, hol maradnék örökre,
S a padló sem sáros és nincs teleköpve.

Ilyen házakban még sohasem háltunk,
Árnyékban élünk, álmot sem látunk,
Szentképek alatt suttogva beszélünk,
Fekete koromban fekszünk és félünk.
A bűzből, hol ferdén lógnak a képek,
Megléptem, rohantam, neki a szélnek,
Vittek a lovaim, ők is féltek,
Oda, hol emberek emberként élnek.

Minden eltűnt és minden elfolyt,
Dobált az élet, de el nem dobott,
Rosszul daloltam volna rólatok?
Fekete szemek, fehér abroszok!

Az igazi költők mind tragikusan végzik,
Ha idejében teszik, még inkább,
Huszonhétben egy a fegyver elé lépett,
Egy meg a hotelben kötötte fel magát.

Jézus harminchárom volt, költő és így szólt:
Ne ölj! Ha ölsz, a büntetésem utolér,
Szöget a kezébe, hogy ne tehessen jót!
Ne tanítson, ne írhasson többé!

Harminchétnél gyorsan kijózanodok.
Ennél a számnál párbajozott Puskin,
Most is végigfut a hideg a hátamon,
Ekkor dőlt pisztolyába Majakovszkij.

Harminchétnél állj meg! Ravasz ám az Isten:
Felteszi a kérdést, fej vagy írás?
Byron és Rimbaud e határon esett el,
A mostaniak mind átcsúsztak simán.

Az én párbajom elmaradt, elhalasztották,
Harmincháromnál jött volna, nem tudom?
Harminchétnél vér? Sem vér, sem dér,
Nem piszkolta be még a halántékom.

Mersz kell a pisztolyhoz: A szív a seggetekbe szállt?
Na, kuss legyen, sok nagypofájú pszichopata,
A költő csupasz talpán a kés pengéjén jár,
És mezítlábas lelkét véresre vagdalja.

A „hosszúnyakúúú”-ban túl hosszú az „ú”?
Ezért is a költőt rövidítsék meg!
Adjatok neki kést, boldogan lóg a hegyén,
Veszélyes és örül minden veszélynek.

A fatális dátumok kedvelőinek:
Nyafogjatok, mint a háremhölgyek,
Az átlagéletkor megnövekedett,
Most több idő juthat a költőknek.

Bár igaz, a hosszú nyak csábítja a hurkot,
A nyitott szívre lehet nyíllal lőni,
Akik így mentek el, már halhatatlanok,
Az élőket még hagyjátok élni.

A perovszki piacon zaj és fecsegés,
Van minden, ami kéne, meg egy csomó nép,
A kofák, a rongyok és a kosarak,
Megszállták az összes helyet, az út sem szabad.

Van sok újság, dió, jó szotyola,
Cigaretta, kubai narancs,
Van sok jó íz, friss hideg víz,
Vodka helyett, urak, itt a hideg víz!

Karórépa, sárgadinnye, vörös kaviár,
Szárazkolbász, forró kása, mind magukra vár!
Lépten-nyomon butykosok, mindenütt büfék.
Mit mondjak a szeszről? Öt évre is elég!

Motyó mellett horkol egy ronda vén banya,
Lába között sonkát eszik egy éhes kutya,
Jajgat a szipirtyó: Fogd meg, ott szalad!
Bekapta a kincsemet egy pillanat alatt.

Elbődül egy oroszlán: Repülőgép!
Kiforgatta valaki közben a zsebét,
Óh, mentsetek meg, polgártársak, bassza meg!
Ellopták az egész havi keresetemet!
Úgy kell neked, bamba, elmaradott lélek,
Mit bámultad annyit a repülőgépet!

Van sok újság, dió, jó szotyola,
Cigaretta, kubai narancs,
Van sok jó íz, friss hideg víz,
Vodka helyett urak, itt a hideg víz!

Álmomban sárgák a lángok, és a torkom is füstös lett,
Hé, ne siess! Hé, hé, ne siess! A reggel még bölccsé tehet,
De a reggel rég nem olyan, már sosem olyan víg,
Szívod hát megint éhgyomorra, vagy iszol,
amennyit bírsz, újra, újra.

Még egyszer, még kétszer, még százszor,
és sokszor, sokszor, sokszor,
És sokszor, sokszor, sokszor, sokszor,
Még egyszer, te ki vagy? Még egyszer, te ki vagy?
Na, hagyd. Már semmi sem az.

Kocsmákban zöld füst, fehér szalvéták.
Koldusnak, bohócnak mennyország,
De nekem, a madárnak, kalitkám.
A templomban bűz és félhomály.
Papok szívják a tömjént, hé, barátaim, nézzetek ide!
Még a templomban sem, még az Úr előtt sem,
nem úgy megy, ahogy kéne.

Mászok a hegyre lihegve, ne változzon semmi se!
A tetőn állt egy égerfa, a hegy alatt egy meggyfa,
Legalább a hegyoldal borostyánnal legyen tele.
Micsoda örömöm lenne benne!
Na, valami, valami még kéne!

Át a mezőn, a folyó felett. Sötét van, sehol az Isten.
A selymes réten búzavirágok.
Hosszú az út, amin járok,
Az út mellett sűrű erdő, telis-tele boszorkánnyal,
Az út végén ott áll a vérpad, a bárddal.

Lovak táncolnak a porban,
lassúak, kezesek, lusták,
Az út mentén minden tönkrement, a templom,
a kocsma, semmi se szent!
Semmi sem olyan, semmi sem az,
Hé, barátaim, most már látom,
Semmi sincs úgy, ahogy kéne.
Nem olyan, barátaim.
Semmi sem olyan, semmi sem az.
Hé, barátaim, most már látom,
Semmi sincs úgy, ahogy kéne, barátom.

Én csupán elmondom egy kicsit versben,
Nincs is többre felhatalmazásom,
Bűnben nemzettek engem, úgy, ahogy kell,
Izzadtan, reszketve a nászágyon.

Tudtam, hogyha elszakadunk a földtől,
Fenn minden sokkal kegyetlenebb lesz.
Mint vér szerinti utód és királyfi,
Trónra törtem, a sors rendelte ezt.

Éreztem, minden úgy lesz, ahogy akarom,
Nem buktam el és sohasem vesztettem,
Társaim, mint atyáik a koronát,
A tanulásban, vívásban úgy szolgáltak engem.

Nem kellett gondolkodnom, hogy mit mondjak,
Könnyen engedtem a szót a szélnek,
Az összes főúri csemeték,
Úgy hittek nekem, mint egy vezérnek.

Reszkettek tőlünk az éjjeliőrök,
Rút himlőhely voltam az idő testén,
Bőrökön háltam, kés hegyéről ettem,
Bokros lovam kengyellel kínoztam.

Tudtam, egyszer azt mondják: „Uralkodj!”
Bélyegével megjelölt a végzet,
Megmámorosodtam a vértek között,
És tűrtem a sok tanárt és könyvet.

Mindig csak a szájammal mosolyogtam,
Lapos pillantások rossz titkait,
El tudtam rejteni, hisz’ a Bolond nevelt,
Ő halott már. Ámen. Szegény Yorick.

Még a fosztozkodást is megtagadtam,
Rendjelet, birtokot, előjogokat,
Megsajnáltam a halott apródot,
És széttapostam a zöld hajtásokat.

A vadászat örömét elfeledtem,
Meggyűlöltem paripát, kopót,
Sebzett vad nyomáról visszalovagoltam,
Ostorral vertem agarat, hajtót.

Lassan garázdálkodás váltotta fel
A hétköznap kedves játékait,
Éjjelente a folyóban titokban
Mostam le a nappal disznóságait.

Ahogy érettebb lettem, egyre butultam,
De nem merültem el az intrikákban,
Nem tetszett a kor és benne az ember,
Magamat inkább könyvekbe ástam.

Agyam tudásra volt éhes, mint a pók,
Értette az erőt és a mozgást,
Mire jó a tudomány s a gondolat,
Ha életünk csupa cáfolat, tagadás.

A régi barátokat elvesztettem,
Hálóvá lett Ariadné fonala,
„Lenni, vagy nem lenni”, ezen tűnődtem,
És ez megoldhatatlan probléma.

Örökké hullámzik a baj tengere,
Mintha kölest szitálnánk hiába,
De kirostáljuk az olcsó választ a
Nyakatekert, furcsa dilemmára.

Az ősök szava hívott a halk neszen át,
Mentem, mögöttem kétségek lopóztak,
A súlyos gondok fölfelé emeltek,
Testem szárnyai a sír felé húztak.

Gyenge bronzzá forrasztottak az idők,
Ki sem hűltem, már kezdtem szétmállni.
Vért ontottam, mint akárki, s úgy, mint ők,
A bosszúnak nem tudtam ellenállni.

Vég előtt a siker − maga a bukás.
Ophélia! Nem hiszek az elmúlásban,
De én, a gyilkos most egyenlő vagyok azokkal,
Akikkel együtt fekszem a halálban.

Hamlet vagyok, az erőszakot megvetem,
A dán koronára mindig is köptem,
Szerintük csak a trónért téptem a számat,
És érte riválisomat megöltem.

Lázálom és fellángolás hasonlók,
Sunyi halál lesi a születést,
A fondorlatos választ nem mi adjuk meg,
És nem leljük a megfelelő kérdést.

Mikor fogantam meg, nem emlékszem,
Féloldalas az emlékezetem,
Fogantatásom nem volt szeplőtlen,
És ahogy várták, akkor születtem.

Nem harag és kín között kellett jönnöm,
Kilenc hónap, hát kibújni tessék,
Nekem anyám méhe volt az első börtön,
És nincs ott semmilyen érdekesség.

Köszönöm nektek, ti szentek,
Hogy akkor köptetek egyet,
És csak rálegyintettetek,
Mikor szüleim úgy döntöttek,

Igenis, megfogannak engem,
Azokban a teljesen érthetetlen,
És szinte túlélhetetlen,
Mesebeli időkben.

Óriási ítéleteket
Sóztak a fegyencekre,
Jövőjükre még többet annál,
De hát él még az én bandám!

Gyertek, fürge gondolatok, gyertek!
Szavak, mondatok. Hívjátok a Múltam!
Először harmincnyolc pompás
Rendeletére, végre kiszabadultam.

Csak tudnám, ki tökölt ilyen sokat?
Revánsot vennék a gazemberen!
Egy sikátor végén, páros szám alatt,
Megszülettem és túléltem a koromat.

A falon túl, a falon túl, ott,
Túl a vékony válaszfalon,
Vodkácskával csintalankodott,
Egy-két szomjas szomszédasszony.

Éltünk nehéz egyenlőségben,
Egyfolyosós volt a módszer,
És a harmincnyolc lakásnak
Egy vécét adott a rendszer.

Ugyanúgy vacogott a fogunk,
És nem segített az usánka,
De mindig pontosan tudtuk,
Mennyit ér egy kopejkácska!

A szomszédasszonyt sosem zavarta a sziréna,
Még anyám is megszokta,
S én, a hároméves ebadta,
Köptem a légvédelmi riadókra.

Nem mind áldás, ami fentről jön,
Hát oltottuk a gyújtóbombákat,
Segítség a frontnak! Fogtam a vödröm,
És homokot hordtam, meg téglákat.

Kérdik a nőt: Hol a fiad?
Az enyém eltűnt nyomtalanul,
Kiszjka, mi egy család vagyunk,
Nem csak a tieid ülnek ártatlanul.

Elszöktem a pelenkáktól,
Mégsem feledtek el,
Koraszülöttnek csúfoltak engem,
Besúgók között nőttem fel.

Nincs több elsötétítés,
Mégis félünk, mert hosszú a foglyok sora,
Apáink, bátyáink hazatértek,
Idegen vagy saját otthonokba.

Zina néni pongyolácskája,
Csupa kígyó, csupa sárkány
Megérkezett a Popov papa,
S vele az a sok hadizsákmány.

Trófeát ad Ausztria, Japán,
Hadisarcot Németország,
A mi hazánkból Batyuföld lett,
Zsáksziget meg Bőröndország.

Körülnéztek, összemelegedtek,
Berúgtak, aztán kijózanodtak,
Sírtak, akikhez visszajöttek,
És zokogtak az árván maradottak.

Vityka papája a metrót ásta,
Kérdeztük, minek? Csak nevetett,
A folyosónak a fal a vége,
De az alagút mindig a fényre vezet.

Az apáknak megvan maguk útja,
Ami pedig minket illet,
Éles szemmel és önállósulva
Látni kezdtük: milyen az élet.

Az apja próféciájára
Vityka meg a haverja nem figyelt,
A mi folyosónkról egyenesen
A börtönfolyosóra ment,

Ő mindig nagy ellenálló volt,
De ha megszorítod, sírva esdekel,
Végigvonult a folyosón
És a falnál végezte, ahogy kell.

A pincében és az alagsorban
Vérre menően vitatkoztak,
És a bölcsődétől fölfelé
A fiúk mind a tankok alá kívánkoztak.

Nem kaptak még egy golyót sem,
De a műhelyben becsapták az őröket,
Esztelenség, mégis megtették,
Reszelőkből gyártottak tőröket.

A kor és a hely kitanította
A taknyos, béna fegyenceket,
És a hadifogoly németekkel
Kenyérért cseréltek késeket.

Voltak ilyen idők, ilyen pincék,
Volt, hogy az árakat lejjebb vitték,
Csatornák hordták a szennyet
Oda, ahová kellett.

Harsan a kürt, gyerünk, gyerünk!
Hogy nyüzsög a sok szolga,
A kopók lelke nem remeg,
Kötélből lett fonva.
Hogy rohan a banda lőni,

A két hattyút megölni,
Száz nyíl süvít a cél felé.
A két madár régóta várt,
Csak egy percre, de egymásra talált,
És szállt a végzet elé.
A lány a Nap alatt lakott,
Hol kéklenek a csillagok,
Ott fenn csak a hattyú jár,
Ő a legszabadabb madár.

Tárd ki a szárnyad és repülj,
A felhők fölé kerülj,
Várnak az Úr hegyei,
Ahol más madár nem jár,
Ahová csak a jajszó száll,
És az angyalok énekei.

De a fiú ott is elérte,
Csak egy pillanat volt,
Csak egy perc, de megérte,
S már a hattyúdaluk szólt.
A két angyal táncolt, örült,
Aztán a föld felé repült.
Nem volt bennük félelem,
Az erdő mindent eltakart,
A sok vadász csak egyet akart,
Hogy vesszen el a szerelem.

Hogy izzadnak a gyilkosok,
Mert zuhannak, mint a kő,
Gyónnának, de hiába,
Hogy álljon meg az idő!

Szép szerelmük röpke násza,
Száll e versben a világba,
Egyetlen perc volt a szerelem,
Aztán zuhantak sebesen,
De örökre együtt maradnak fenn,
A mennyekben.

A fáradtság kígyója kúszik a csontjaimban,
Gyenge a szívem, az agyam már rég nem józan,
Nem fogy el a levegőm a sebességtől,
Nem hűl ki a vérem a kanyarban a félsztől.

A szerelemtől nem szorul el a torkom,
Az idegeim jégcsapok, ha úgy akarom,
Csak lógnak, akár a szélben a kötél,
És nem érdekel már, ki győz? Ők, vagy én?

Lóháton ülök, meglöksz s én leesem,
Csak a „nem” és csak a „sem” maradt nekem.

Nem iszom vizet, ne marja fogamat a hideg,
Nem sürgetem az időt s az embereket,
Íjam földön hever, elrohadt az idege,
Az összes nyilam eltörött, hát befűtök vele.

Nem feszülök meg, legyen csak így, legyen csak úgy,
Nem lelkesít, hogy még élünk és harcolunk,
Akár az ablak, olyan átlátszó a lényem,
Lenvászon vagyok, szinte olyan észrevétlen.

Lóháton ülök, meglöksz s én leesem,
Csak a „nem” és csak a „sem” maradt nekem.

Nem sajognak a sebek, a hegek sem fájnak,
Piszkos kötés takarja mind, akár a látszat,
Nem érdekelnek, nem viszketnek, nem piszkálnak,
Se gondolatok, se kérdések, se vágyak.

Fáradt vagyok, a teher ellen nem harcolok,
Csak fekszem, és így talán messzebb van a hurok,
A szívem rángat és tép, már nincs is bennem,
Megyek oda, ahol nincs, csak a Nem és a Sem.
Megyek oda, ahol nincs, csak a Nem és a Sem.

Kedveled, de nem tudod,
Barátod, vagy haverod,
Jó vagy rossz, melyik lehet?
Elmondják majd a hegyek,

Fenn a szakadék tetején,
Élet és halál peremén,
Egy kötélbe markolva,
Megtudod, kicsoda.

A sziklákon, ha vinnyogott,
És össze-vissza kapkodott,
Remegett és jajgatott,
Segítségért ordított,

Akkor ő csak egy idegen,
Ne szidd meg, de kergesd el!
Ne vidd őt a hegyekbe!
S róla ne énekelj!

De ha egyszer sem nyafogott,
Bár dühöngött, káromkodott,
Mikor a mélység lerántott,
Átkozott, de megtartott,

Ha mint a csatában, követett,
A csúcson együtt sírt veled,
Akkor úgy, mint magadban,
Bízz benne nyugodtan.

Piff-puff, dirr-durr, jaj, egyenes, horog,
A krasznodari Budkejevtől nagyokat kapok,
Sarokba szorított, a kötélnek nyomott,
Pofán vert, és azt látom, a földön vagyok.

Röhögött Budkejev, és szájon vágott,
Az élet de szép, és jó élni még!

Hétnél még fekszem, hát sírnak a lányok,
Fölkelek és kettős fedezékben állok,
Nincs több erőm, az agyam a gongra vár,
Életemben nem vágtam még senkit se pofán.

Röhögött Budkejev, és a fogam verte szét,
Az ég mindig kék s az élet de szép!

Üvölt a lelátó, kapd el azt a gyávát,
Rátehénkedek, ölelem a vállát,
Ő szibériai, pár menet neki semmi,
Sziszegek: Te elmebeteg, nem kéne pihenni?

Máshol járt az esze, nem védte a fejét,
Hogy élni de jó s az élet de szép!

Ütött, vágott, fogott, rohamozott még,
Fújt és nyögött, aztán letette a seggét,
A végén a bíró az én kezem tette fel,
Pedig én még egyszer sem találtam el.

Kifeküdt, most gondolhatta: Az élet mi szép!
De miért pont énbelőlem csinált hülyét?

Teljes fényben állok, minden szem láthat,
A mikrofonnál, mint egy szentkép előtt,
Nekilátok a szokásos dolgoknak,
Nem, nem, ma úgy, mint egy lőrés mögött.

Nem tetszem a mikrofon lelkének,
És mindenki unja már a hangomat,
De hogyha nem szívemből zenélek,
Felhangosítja hazugságomat.

A rivaldafény a bordáimba hasít,
A hőségben a lámpa megvakít,
Arcomról patakzik a víz,
Szakad, szakad, szakad.

A bestiának éles a hallása,
A hamis hangot rögtön felismeri,
Köp arra, hogyha nem vagyok formában,
Nekem mindig tisztán kell énekelni.

Óh, ma különösen berekedtem,
Mégsem változtatok hangnemet,
Mert ha a lelkemet eltakarom,
A görbéből sosem lesz egyenes.

Hajlékony kígyó a mikrofonom,
Mint egy kobra, köröz a fejével,
Rögtön megmar, amikor megfogom,
Míg meg nem halok, énekelnem kell.

Fullánkod láttam, kígyó vagy, tudom,
Mintha megbűvölt volna egészen,
Nem énekelek, én is bűvölöm a kígyót.
Ne mozogj, mozdulni se merészelj!

Olyan falánk, mint egy madárfióka,
A hangokat a számból kirángatja,
Félek, hogy golyót küld a homlokomba,
Kezemet a gitárral behálózza.

Dallamaim csak egyszerű skálák,
De ha eltérek az őszinte hangtól,
Fájón arcomba vágja korbácsát,
És kőszoborként áll a mikrofon.

Rohanok, inam majd beleszakad,
De ma megint, akárcsak tegnap,
Tőrbe csaltak minket, tőrbe csaltak!
A kordon felé hajtanak!

Dupla csővel a fák mögül lőnek,
A vadászok árnyékban rejtőznek,
A hóban farkasok hemperegnek,
Mindnyájan mozgó céltáblák lettek.

Farkashajsza folyik, szürke ragadozókra,
Szopós kölykökre és anyafarkasokra,
Ordít a sok hajtó, tombolnak a kutyák,
Az erdő szélén vér ömlik a hóra.

Nem adnak semmi esélyt a farkasnak,
A vadászkéz még meg sem remeg!
Szabadságunk az erdőszélig tarthat,
Biztos kézzel leterítenek.

A farkas nem szeghet meg hagyományt,
Kölyökkorunkban vakok vagyunk,
Még farkasanyánk nevelte belénk:
A zászlókon túl mind meghalunk.

Lábaink és állkapcsaink gyorsak,
Felelj, falkavezér, mondd meg hát,
Puskacsövek elé űznek minket,
Miért nem törünk ki a tiloson át?

A farkas sem szabad, nem tehet mást,
Már én is érzem időm végét,
Akinek én jutottam, elvigyorodik,
És csendben rám fogja fegyverét.

Rohanok, inam majd beleszakad,
Ahogyan tegnap volt, úgy lesz ma is,
Tőrbe csaltak engem, tőrbe csaltak!
De üres marad a vadász marka is!

Kicsit részegen, de nem fáradtan,
Az erdőn át szánomat hajtottam,
Bután bömbölve sok hülye éneket:
Fekete szemek, hogy szerettelek!

Vágtattunk és vánszorogtunk,
Vagy csak lassan ügetve haladtunk,
Hogy vágtat a ló, az arcomba vágja,
A mocsár sarát, óh, csupa nyálka.

Fekete szemek, hogy szerettelek,
És újra rákezdek, megint belekezdek,
És csak nyelem a sarat és a nyálamat,
Szorosabbra húzom a sálamat.

Elfogyott mindenem, üres a zsákom,
Múljon a kábulat, a fejemet rázom,
Körbenézek, füttyentek ijedten,
Az erdő mint egy fal áll előttem.

Félnek a lovak is, sokszor megtorpanunk,
Hol van az ösvény, ahol átjuthatunk?
A sok tüske szúr, a csontomig hatol,
Mentsen ki valaki a gyilkos bozótból!

Vissza ne fordulj! Bűzlik az erdő,
Az ágra mérget vizel a felhő,
Nehéz a szaga. Hé, hova tartasz?
A lovam hasába harapott a farkas.

Ej, részeg bolond, kellett ennyit innod?
Ez lesz a veszted, meg nem úszod,
Kártyáid közül kilopták az ászt,
Az utolsó esélyt, pont a piros ászt!

Az ordasra bődülök: Az ördög vigyen el!
A lovakat hajtja még a félelem,
Az ostort forgatom, ütök, csattogtatom,
Bőgve énekelek: Ej, fekete szemek!

Horkantás, dübörgés, üvöltés, őrület,
A hámon a csengők verik az ütemet,
Ej, lovacskáim, hiába, itt a vég!
Segítsen valaki! Barát, vagy ellenség!

A vad hajszától a részegség elszállt,
Száguldunk meredeken, völgyeken, hegyeken,
A lovak habosak, a dombon habpatak,
Fújtattunk, köhögtünk, nyögtünk és hörögtünk.

A lovak előtt a földig hajoltam,
Hogy nem hagytak veszni, a lábukhoz bújtam,
Az Isten áldjon meg, lovaim, benneteket!
Hogy túléltük, az Isten áldjon meg!

Mennyi minden eltűnt, mennyi elveszett!
Dobált az élet, de sehová sem vetett,
Lehet, hogy rosszul daloltam rólatok,
Fekete szemek, fehér abroszok!

Az égbolt ma is olyan fényes,
De megzörren rajta a kék acél,
A földről nehéz dübörgést érez,
A fák gyantásak, szomorúak.
Füst és hamu, mint keresztek,
A gólyák nem raknak fészket.

Lesz-e kalász, fénylő kalász körülöttünk?
Nem lesz, nem lesz, hiába vetettünk,
Mi az a fény a borostyánözönben?
Tűz van, babám, tűz lobog a mezőben,
Ha itt a baj, csak a varjak maradnak,
Nincsen helyük a dalos madaraknak.

Ősz felé por lepi a fákat,
Aki nem tud énekelni, elmehet,
Mondd, a szerelem merre járhat?
Mi fontosabb most? A gyűlölet.
Füst és hamu, mint keresztek,
És a gólyák nem, nem raknak fészket.

Hogy zúg az erdő koronája,
A föld és a víz sóhajtozik,
Csak vár, csak vár a csodára,
Mint régen a békében, halihózik.
Repültek a bajból keletre,
Szállnak a gólyák, messze-messze.

A lég megtelik különös hangokkal,
Most minden csak csörömpöl és kattog,
Paták tombolnak dühükben dobogva,
Valaki üvöltene, de csak suttog:
Repültek a bajból keletre,
Szállnak a gólyák messze-messze.

A hősök sírjain nincs kereszt sehol,
Nem sírnak rajtuk özvegyek,
De naponta friss a virágcsokor,
És égnek az örökmécsesek.

Itt ellenállt a föld a háborúban,
Most pedig gránittáblák vannak,
Mindenki egyenlő ebben a sorban,
A külön sorsok egybefolynak.

A mécseslángban az égő tankot látod,
A sok orosz kunyhót, ahogy ég,
Az égő Szmolenszket, az égő Reichstagot,
S a katonák lángoló szívét.

A hősök sírjain nem sírnak özvegyek,
Az ő szemükben nincsenek már könnyek,
A hősök sírjain sehol sincs kereszt,
Ám ettől nem lesz senkinek se könnyebb.

A hősök sírjain sehol sincs kereszt,
Ám ettől nem lesz senkinek se könnyebb.

Megdupláztam a normát,
Befejeztem a kovácsolást,
Hát odalöktek nekem
Egy külföldi utazást.

A füstöt, kormot lemostam,
Egy hideg halat ettem,
Az instruktort meghallgattam,
Hogy mit lehet ott, mit nem.

Náluk az ellátás egyelőre jobb,
És hogy valamit el ne szúrjak netán,
Útmutatónak egy brosúrát adott,
Hogy ne éljek ott csak úgy, bután.

Úgy beszélt, mint testvéréhez,
Mész az álnok külföldre,
A nagy demokrata néphez,
A lengyel Budapestre.

Náluk az élet sajátos,
Ezt mi nem érthetjük még,
Legyél nagyon barátságos,
De a tisztelet elég!

Vodkával, ha kínálgatnak, feleld hát:
Nem, kis demokraták, kösz, csak teát!
Ne fogadj el ajándékot idegentől,
Ilyesmiből mi sem látunk hiányt!

Míg kényelemben élsz,
Ne dőzsölj, tartóztasd meg magad!
Nehogy étlen-szomjan maradj,
És feldobd nekünk a talpadat!

Budapesten, a cseheknél,
Most olyan idők vannak,
Lehet, hogy mondják: Igyál-egyél,
Vagy semmit sem adnak.

Magyarországon, ha kimegyek a piacra,
Bámulok a német, román csajokra,
A demokrata nők − itt megáll az ész −
Szovjet állampolgártól nem fogadnak el pénzt.

Az ocsmány burzsoá fertő,
A nyomunkban lépked,
Eszedbe ne jusson nő,
Csakis a feleséged.

Kemény kis kémnők vannak ott,
Nem hagynak békében,
És hiába mondod nekik:
Mi már túl vagyunk az egészen.

Lehet, hogy nem nyíltan lép akcióba,
Férfinak öltözik, úgy ül a kupédba,
A fűzője alá dinamitot tehet,
Ellenőrizd, hogy milyen nemű lehet.

Kérdezem az instruktor elvtársat:
Nem értem, mit csináljak?
Nyúljak a ruhája alá?
A végén orrba vágnak.

Az instruktor nagy szakértő,
Sosem hozod zavarba,
S az ármánykodó külföldről,
A dumát abba nem hagyja.

Hát a sok tudatlannak elmagyarázom,
Budapestre, a bolgárokhoz utazom,
Ha kínos téma jön fel, el kell vetni,
Nem kell mindjárt ütni-verni!

Egy szót sem tudok nyelvükön,
Mire jó az, emberek?
Adjatok egy kalapácsot,
Bárkit hülyére verek!

Nem vagyok én agitátor,
Mint őseim, kovács vagyok,
Lengyel város Ulánbátor,
Én nem utazom, maradok!

Duszja mellett fekszem és úgy aludnék,
Külföld nélkül is jól meglennék,
Ez nem lesz jó buli, inkább lelépek,
A nyelvükön még egy kukkot sem értek!

Duszja szunnyad, mint a dunyha,
Fején ezer hajcsavar,
Félálomban válaszol:
Hagyjál, Kolja, ne zavarj.

Kolja, én elválok, vége.
Miért vagy ilyen nyámnyila?
Együtt élünk vagy húsz éve,
És folyton csak: Duszja, Duszja!

Megígérted, vagy kiment a fejedből?
Vászonterítőt hozol Bangladesből.
Pár rúpia csak, mit nyavalyogsz annyit,
Farkánál az ördögöt, de hozz nekem valamit!

Duszját, ezt az igaz asszonyt,
Ölelem és álmodok,
Hogy magamnak acélkardot,
Pajzsot kovácsolok.

Ott náluk más minden törvény,
Ha nem érted meg, fölfal,
Magyar nőkről álmodtam még,
Szakállal és karddal.

Meg Duszjácskának a terítőkről
És a bangladesi kémnőkről,
Ha Isten akarja, románok közt élek,
Ők is, akárcsak mi, jó volgai népek.

Micsoda női szeszélyek!
Kikísért és dalolt Duszja,
Kivasalta az ingemet,
A drága asszony, ropogósra!

Viszlát, jó kovácsműhelyem,
Hol a szög is oly drága,
Mindent túlteljesítettem,
A viszontlátásra!

Ittunk, vérembe hatolt az alkohol,
Az úton a reptérig csak csuklottam,
Megyek a géphez, mögöttem bőg a nyáj:
Itt hagytál minket, Nyikoláj!

Vad, lázongó vidéken, kegyetlen kormányzóság,
Ennek a legénynek kijutott sok fájdalom és rabság,
Két marékkal merített a kínból és a vérből,
Szégyenből, bánatból, keserűségből.

Hát, idd a mérget fulladásig,
ingyen adják, szerencsére,
Kergess csak, te kötél, tudom jól,
Korbács lesz belőled!
Úgyis korbács lesz belőled!

Vergődik a nyomorban sok balszerencsés csóró,
Szétszakad az életük, mint a vékony pókháló,
Hamis útra lépnek mind,
lopnak, csalnak, hazudnak,
És szél hordja őket össze, a jeges tömlöcökbe.

Nincs irgalom, ne remélj! Vicsorogj, de tűrj!
Tekeregj csak, te kötél, hurok lesz belőled!
Úgyis hurok lesz belőled!

E nyomorult vidéken, vajon hová mehetnék?
Bitófákon díszeleg a szappanos kötél.
Maga az ördög nyalja az akasztottak talpát,
Semmi reményem, Anyám! Se élni, se túlélni!

Ne üvölts, ne sírj, csak nevess!
A sírásra nincs bocsánat,
Kötél, bárhogy is tekeregsz,
Úgyis megrövidítenek,
Úgyis megrövidítenek!

Teher és gond az éjjel, sosem késnek el az ácsok,
A reggeli misét nem éred meg,
előbb lesz az akasztásod,
Minek is neked a haladék? Sose bánd, sose bánd!
Hiszen a kötelednél, hidd el,
nincs semmi sem simább.

Hát feküdj le, aludj kicsit,
nem késhetsz el, ha itt a véged,
Bárhogy is tekeregsz, te kötél,
úgyis hurok lesz belőled,
Úgyis hurok lesz belőled!

Menyasszonyom tisztességgel elsirat majd,
Adósságaimat barátaim megadják,
És helyettem mások dalolnak minden dalt,
S még ellenségeim is isznak egyet rám.
És helyettem mások dalolnak minden dalt,
S még ellenségeim is isznak egyet rám.

Nem adnak kezembe többé jó könyveket,
Szakadt, vén gitárom húr nélkül lóg,
Nem szállhatok többé se följebb, se lejjebb,
Nem süt reám sem a Nap, sem a Hold.
Nem szállhatok többé se följebb, se lejjebb,
Nem süt reám sem a Nap, sem a Hold.

Nem engednek szabadon, jogom sincs hozzá,
Faltól falig járkálhatok én,
Nem léphetek soha sem balra, sem jobbra,
A rácson túl az ég − csak az az enyém.
Nem léphetek soha sem balra, sem jobbra,
A rácson túl az ég − csak az az enyém.

Azt álmodom, hogy lakatomat leveszik,
És hogy visszaadják gitáromat,
Ki vár otthon engem, hogyan ölel át,
Ki énekel majd és milyen dalokat?
Ki vár otthon engem, hogyan ölel át,
Ki énekel majd és milyen dalokat?

Mondom magamnak, ne írjál!
De a kezeim akarják,
Óh, drága édesanyám,
Barátaim, kedvesek!
Kórteremben fektetnek,
Nem alszom, mert reszketek,
Hogy rám vetik magukat,
Rám ugranak.

Őrültek élnek mellettem,
Mindegyik menthetetlen,
Sokféle bolondok vannak,
Nem idegesek, csak piszkosak,
Gyógyítják őket, éheztetik,
Az ápolók jól elverik,
De engem nagyon meglepett:
Mindenki fegyelmezett!

Dosztojevszkij is elbújna,
Vagy belebolondulna,
Ha látta volna naponta,
Hogy verik a fejünket a falba,
Ha elmondanánk Gogolnak,
Életünket, nyomorunkat,
Nem hinné el az a Gogol:
Azt mondaná, ez a pokol!

Óh, hogy szívják a véremet,
Ezek a szukák, vérebek,
Csorog a nyáluk utánam,
De én köpök rá!
A hatos kórteremben volt,
Bepörgött az egyik bolond,
A felcsert verte és ordibált:
Legyőzzük Amerikát!

Én egészséges vagyok, így,
Minden jót kívánok, így,
Nincs eggyel több kerekem,
Ez még előttem áll.
De a főorvosnő pénteken,
Megőrült szép csendesen,
Mondom: elmegy az eszem,
Azt felelte: Várj rám!

Én várok, sehová sem megyek,
Érzem, a kés pengéjén lépkedek,
Az ábécére sem emlékszem,
A ragozásból csak kettőre,
Könyörgök, barátaim,
Bárkik vagytok, tőle, nekem,
Vigyétek el őt, neki, engem,
Elegem van belőle!

Nem szeretem a halálos véletlent,
Az élettől én el nem fáradok,
Nem szeretem az őszt, a telet, a nyarat,
A tavaszt sem, amikor beteg vagyok.

Én nem hiszek az ünnepélyességben,
A hideg cinizmust sem szeretem,
És ha vállamon át leselkedve,
Levelemet olvassa egy idegen.

Nem szeretem a félig kimondott szót,
Azt sem, ha félbeszakítanak,
Vagy ha hátulról kapom meg a golyót,
Ellene vagyok puskának és kardnak.

Minden arénát, porondot utálok,
Tehetségért aprópénz jár, tudom,
Történhetnek velünk nagy változások,
Megszeretni én ezt sosem fogom.

Túl sok a gőg, az önimádat,
Csütörtököt mondtak mind a fékek,
Dühít, hogy a „becsület” szót elfeledték,
S a rágalom számít dicsőségnek.

Amikor letört szárnyakat látok,
Nincs bennem sajnálat, nem szeretem
Sem az erőszakot, sem a gyávaságot,
Csak Krisztust siratom a kereszten.

Nem szeretem magam, amikor félek,
Nem tűröm, ha ártatlant gyötörnek.
Nem szeretem, ha a lelkembe másznak,
S még kevésbé azt, ha beleköpnek.

Minden arénát, porondot utálok,
Tehetségért aprópénz jár, tudom,
Történhetnek velünk nagy változások,
Megszeretni én ezt sosem fogom.

Minden arénát, porondot utálok,
Tehetségért aprópénz jár, tudom,
Kecsegtetnek minket nagy változások,
De régi szarba lépünk az új úton.

Miért nem marad mindig ugyanúgy minden,
A kék ég se legyen soha másból,
Víz, erdő, levegő, a régi legyen,
Csak ő nem tért vissza a csatából.
Víz, erdő, levegő, a régi legyen,
Csak ő nem tért vissza a csatából.

Ki került ki győztesen, nem emlékszem,
Az álmatlan és dühös vitákból,
Csak most, hogy nincs itt,
tudom és végre megértem,
Amikor nem tért vissza a csatából.
Csak most, hogy nincs itt,
tudom és végre megértem,
Amikor nem tért vissza a csatából.

Nem tudott hallgatni, ütemre énekelni,
Mégis részeg volt a muzsikától,
Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni
És tegnap nem tért vissza a csatából.
Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni,
És tegnap nem tért vissza a csatából.

Mint amikor rabságból szökik a tavasz,
Úgy szakadt ki a kérés a számból,
Neki szóltam megszokásból:
Adj egy slukkot, testvér!
Pedig tegnap nem tért vissza a csatából.
Neki szóltam megszokásból:
Adj egy slukkot, testvér!
Pedig tegnap nem tért vissza a csatából.

Halottaink nem hagynak minket bajban soha,
Elesett őrangyalaink megvédnek,
Az ég az erdőn tükröződik vissza,
Ezt mutatják a fák: égszínkékek.
Az ég az erdőn tükröződik vissza,
Ezt mutatják a fák: égszínkékek.

Kettőnknek tágas volt a lövészárok,
Megosztoztunk időn és dohányon,
De ma már csak az én időm folyik,
És úgy tűnik most, én nem tértem
vissza a csatából.
De ma már csak az én időm folyik,
És úgy tűnik most, én nem tértem
vissza a csatából.

A mi mércénkkel mérve nem is ittunk sokat,
Így igaz, ugye, Szerjózsa?
Ha a vodkát nem fűrészporból főznék,
Négy-öt üveg nem is lenne elég!

A másodikat abban a kis zugban ittuk,
Az hagyján, az még csak elment volna,
Egyet meg a téren, ahol a sok hinta volt,
Aztán nem tudom, mert jött a mélypont.

Mit akarnak: üvegből, fáradtan, éhgyomorra…
Mint az üveg, olyan merev voltam.
Amikor a meseautó befutott,
Már hét decinél jártunk, per kopf.

Azt a harmadikat erőszakkal vittük bele,
Ez már túlzás volt egy kicsit, elismerem,
De hogy az elvtárs szemüvegét eltörtük?
Az már a portói volt, mikor rátöltöttük.

És az elvtárs mondta először, hogy oszoljanak,
Aszongya, pofa be és mozogjanak,
Nem vagyok én sör, egy percig sem haboztam,
És elindultam, aztán beindultam.

Ha valakit szidtam volna − büntethetnek joggal,
Bár ezt nem hinném, mondd csak meg, Szerjózsa!
Még hogy elestem? − Zavarban voltam,
És csak a tompaságtól ordítottam.

Most jegyzőkönyvön kívül álljunk meg egy szóra,
Mire tanít a Család és az Iskola?
Hogy lesújt majd ránk az élet szigora
Ebben egyet értünk, ugye, Szerjózsa?

Ha kialudta magát, majd ő is megmondja,
Büntessen minket az élet szigora!
Engedjenek el, maguknak lesz könnyebb,
Majd a rendőr helyett az élet büntet meg!

Ne törődjön azzal, hogy Szerjózsa csak bólogat,
Ért ő mindent, veszi a lapokat,
Hogy hallgat? A döbbenettől hallgat,
A szégyenétől, ami benne jajgat.

Jaj, ne zárjatok be, sír otthon az a sok gyerek,
Ő Himkibe megy, én Medvedkibe megyek,
Úgyis mindegy, buszok már nem járnak,
A metró bezárt, taxiba sem szállhatsz.

Mégiscsak jól esik, hogy emberként tisztelnek,
Házhoz hoznak, még le is ültetnek,
Nem a kakas kelt fel kukorékolva,
A főtörzs ébreszt, amúgy ember módra.

Kis híján zenével búcsúztatnak reggel,
Egy rubelem van, másnaposság ellen,
De nehéz a magunkfajta sora,
Ej, sok a bánat! Aludj csak, Szerjózsa!

Megfagyott, ez a föld megfagyott,
Egész éven át csak fagyott,
Zúzmara, jég és csupa hó,
Sikamlós kő ez a földgolyó,
Fázunk, az Úr is elhagyott,
Megfagyott, a föld megfagyott,
Egész éven át csak fagyott,
Megfagyott, a föld megfagyott,
Egész éven át csak fagyott.

Ha repülünk a bolygó felett,
Lábunk nem éri a földet,
S ha valaki lepotyogott,
Széttapossák csizmák legott,
Fázunk, az Úr is elhagyott,
Megfagyott, a föld megfagyott,
Egész éven át csak fagyott,
Megfagyott, a föld megfagyott,
Egész éven át csak fagyott.
(Fagyocska, napocska, zúzmara…)