2018 – Lassú vonat

A bulvár sarkán várlak, holnap reggel, jó?
Lenn a sarkon várlak, majd holnap reggel, jó?
De délen lennék inkább, ahol már olvad a hó.

A legsötétebb óra hajnal előtt eljön még,
A legsötétebb óra hajnal előtt eljön még,
De mióta elmentél, minden nap oly sötét.

A kakas kukorékol, mire olyan büszke?
A kakas kukorékol, vajon mire, mire olyan büszke?
Senki sem bánt olyan rosszul velem, drágám, ahogyan te.

Átbújtam a drót alatt, vad jégeső ver,
Átkúsztam a drót alatt, éreztem, jégeső ver,
Így küzdöttem érted, és a vérebek nem értek el.

Az utca fölött repked, száll egy kismadár,
Alacsonyan repked, úgy száll a kismadár,
Sajnos nem jutok el hozzád, mert az állomás bezárt.

Felnézek a napra, úgy süllyed, mint egy hajó,
Felnézek a napra, úgy süllyed, mint egy hajó,
Nem úgy, mint a szívem, amikor megcsókolsz.

Magányos vagyok, aki tök egyedül él,
A mások élete ott kezdődik, hol az enyém véget ér,
Loptam, csaltam, hazudtam, mindenkit megkentem,
Most az utcán koldulok, mindenért meg kell fizetnem.

Gazdag voltam egyszer, megvolt mindenem,
Aranyfogak a szájamban, az ingem szép selyem,
De nem bíztam az öcsémben, átver, azt gondoltam,
Hát elért az átok és a szégyen, inkább ledurrantam.

Drága hölgyek és urak, holnap odébbállok,
De mielőtt lelépek, adok egy jó tanácsot,
Ne legyenek pitik, irigyek, ne éljenek senkikként,
Csak maguk felett ítéljenek, ne azt én utam kövessék!

Találnunk kell egy kiutat, szólt a tolvajhoz a bohóc,
Túl nagy itt a zűrzavar, nincs béke, nyugalom,
Kupecek isszák boromat, parasztok ásnak földemen,
Kipusztul fajtánk oly hamar, nem bánja senki sem.

Izgulni kár, hidd el, nyugodj meg – a tolvaj így felelt,
Hiszen közülünk sokaknak a hit csak remény lehet,
Hidd el nekem, mi túléljük. A mi végzetünk nem ez,
Ne kelljen többé hazudnom, mert holnap már késő lesz.

Ott áll fenn, a toronyban, a hercegnő nem fél,
Asszonyok sürögnek, forognak, a szolgák hada sem henyél,
Messze a hideg távolban vadmacska morog, még nem ölt,
Két lovas erre közeleg, s a szél vadul üvölt.

A szobába lépsz, ceruza kezedben,
Egy pucér pasi vár, kérded, ki ez az ember?
Bár igyekszel nagyon, de még nem tudod,
Mit fogsz mondani majd, ha hazaérsz.

Valami történik itt,
de fogalmad sincs, mi az?
Igaz, Mister Jones?

Felkapod a fejed, kérded: Ez vajon ki lehet?
Erre valaki rád mutat, Te az övé vagy, téged keres!
Kérded: És mi az enyém? Mondja: Minden, ami itt van,
Erre te: De Uram, én csak magam vagyok.

Valami történik itt,
de fogalmad sincs, mi az?
Igaz, Mister Jones?

Átnyújtod a jegyet, és bámulod a balekot,
Aki odajött hozzád, hogy hallja a válaszod,
Na, milyen érzés lehet, hogy valaki így megnyomorított,
Nem értette, mit felelsz, hát egy csontot dobott.

Valami történik itt,
de fogalmad sincs, mi az?
Igaz, Mister Jones?

A melósok között ismersz mindenkit,
Mert tényekre van szükség, ha támadják a terveid,
Nincs bennük tisztelet, de elvárják, hogy segítsd
Adómentes jótékonysági szervezetüket.

Valami történik itt,
de fogalmad sincs, mi az?
Igaz, Mister Jones?

Bemész a terembe, mint egy teve, ráncolod homlokod,
Szemed a zsebedbe rejted, orrod a földbe nyomod,
De ha beszállsz a buliba, a törvényük is a tiéd lesz,
És a fejhallgató a füledhez nőhet végleg.

Valami történik itt,
de fogalmad sincs, mi az?
Igaz, Mister Jones?

Remélem, még emlékszel,
Hogy úgy volt, újra látlak,
Így hát most kipakolok,
Nincs késő, hát megvárlak,
De élő ember nem jön hozzád,
Hogy elmondjon egy másik mesét,
Úgy volt, remélem, emlékszel,
Hogy újra látjuk egymást még.
Egy kerék lángol, gördül az úton,
Szólj a kedves rokonaidnak, hogy robbanni fog.

Arra ugye emlékszel,
Hogy a fűződet elvettem.
És kötöttem rá egy nagy csomót,
S a bőröndbe rejtettem,
Bár nem voltam biztos, hogy a tiéd,
És elmondani oly nehéz,
De arra biztosan emlékszel,
Hogy találkozunk mi majd még,
Egy kerék lángol, gördül az úton,
Szólj a kedves rokonoknak, hogy robbanni fog.

Ha jó még a memóriád,
Eszedbe jut, hogy te voltál,
Aki kért, hogy kérjem meg őket,
Legyenek jók hozzád,
De végül minden befuccsolt,
Nem kellett mondani semmit sem,
Csak hogy látni fogjuk egymást még,
Erre ugye emlékszel,
Egy kerék lángol, gördül az úton,
Szólj a kedves rokonoknak, hogy robbanni fog.

Valahol az alkonyat és a bús éjfél között
Dörgött az ég, mi a kapuban álltunk
Harang kondult közben, s a sötét árny alatt
Mi csak csodáltuk a szabadság villámfényét
Fénylik a harcosért, aki dezertálni kész
Megszökik és eldobja gyilkos fegyverét
És fénylik minden besorozott újonc közlegényért
S a szabadság fényét néztük fenn az égen

Csak lestük, ahogyan parázslott a város,
A falhoz lapultunk, remegő sápadt arccal
Az esküvő harangját elnyelte az eső
És együtt zúgott, zengett a viharral
A rebellisért zúgott, a sok piásért
A szerencsétlen kitaszított szürke senkikért
A máglyán elégett nyomorult ezrekért
S a szabadság fényét néztük fenn az égen

Keresztül a jégeső vad golyózáporán
Az ég versei jeges csodákba fagytak
S a szél messzire vitte a templomi harangszót
S a fény harangját s a dörgést elhagyta
És dörgött a kedvesért, dörgött a szelídért
Dörgött a józan ész testőreiért
A divatjamúlt festő megunt életéért
S a szabadság fényét néztük fenn az égen

A dómban a vad eső titkos mesét suttog
Az alaktalan formák a semmit jelentik
Zúgtak a szavakért, amit ki nem mondtak
Az egyértelmű világért, amit meg nem kapnak
Zúgtak a süketért, a némáért, a vakért
A senkikért, a kurvákért, a magányos anyákért
Az üldözött bitangért, akit majd elkapnak
S a szabadság fényét néztük fenn az égen

A felhők fehér függönyén messziről átfénylik
S a hipnotikus, foltos köd lassan leszáll
A villámok nyilait olyan szellemekbe lőtték
Akikre a végtelen lebegés vár
Szóltak a tudósért, aki szép csendben kutat
A szeretőkért, akik magukra maradtak
S az összes lélekért, aki ártatlanul rab
S a szabadság fényét néztük fenn az égen

Csillogó szemmel nevettünk, amíg el nem kaptak
Csapdába csalt az idő, a falon órák lógtak
És meghallgattuk még a fénylő harangokat
Megbűvölve, amíg el nem hallgattak
És zúgtak a szenvedőkért, akiket senki sem ápol
A kirekesztettekért, akiket a világ csak vádol
És minden akasztottért az egész a világon
S a szabadság fényét néztük fenn az égen

Egész éjjel járok, és hallgatom a harangszót,
Egész éjjel járok, és hallgatom a harangszót,
Irgalmat kér valaki, és én még nem tettem semmi jót.

Barátok jönnek érted, nem tudom, mit mondhatnék,
Barátok jönnek érted, és én nem tudom, mit mondhatnék,
Nem vitatkozhatok velük, mert tegnap elmentél.

Anyjáért sír a gyermek, mondom: „A mama elutazott”,
Anyjáért sír a gyermek, mondom: „A mama elutazott”,
És remélem, nem veszi észre, hogy a nyelvem csak dadog.

Csak nézem a furcsa népet, így néztem sokszor rád,
Az idegeneket nézem, ahogy sokszor néztem rád,
Míg a nap bejárja a Mennyet, és egy másik napba vezet át.

Túl a messzeségen, tudom, más emberrel vagy,
Túl a messzeségen, tudom, más férfival vagy,
De jól van ez így, baby, tudod, az én szívem jó nagy.

Kurvák az ajtómban, és a két szemem csak néz,
Kurvák az ajtómban, s a szemem bambán néz,
Míg másnál van szívem, hát nem indul a kéz.

Mindkét fülem cseng, akár egy tüzes kagyló,
Mindkét fülem cseng, akár egy tüzes kagyló,
De még a Tátrai sem játszik úgy, ahogy a templomharang szól.

Bitófás levlapok vannak,
S barnára festett útlevél,
Matrózok a sminkszobában,
S a cirkusz is itt van még.
Jön a vak rendőrfőnök,
Teljesen transzban van,
Keze a kötéltáncoson,
A másik a gatyájában,
S a kommandósok idegesek,
Mert lelépnének innen már,
Mikor a Hölgyem és én kettesben sétálunk a Pusztítás során.

Hamupipőke lazának tűnik,
Kuncog, mert nem ismerik fel,
Farmerébe dugja kezét,
Mint Bette Davis egy filmen.
Magában motyog Rómeó,
„Hiszem, hogy hozzám tartozol.”
De valaki a szemébe mondja,
„Jobb lesz, ha most elhúzol.”
És miután a mentő is elment,
Nem hallani semmi mást, csak ahogy
Hamupipőke söpröget a Pusztítás során.

Fenn a hold már majdnem eltűnt,
És követik a csillagok,
S a jósnő is becipelte,
A holmiját, mit kirakott,
Kivéve Káint és Ábelt,
No meg a Notre Dame púposát,
Mindenki szeretkezik,
Vagy a simogató esőre vár,
S az Irgalmas Szamaritánus
Izgul, mert kicsípte magát,
Buliba megy ma este még ő is a Pusztítás során.

Nagyon féltem Oféliát,
Kint vár az ablak alatt,
Ma tölti be a huszonkettőt,
De úgy érzem, hogy szűz marad,
A halál neki romantikus,
Titkon erényövet visel,
A vallása a hivatása,
Hogy él, azzal is bűnt követ el.
S bár imádattal csüggnek szemei
Noé szivárványán,
Van ideje leskelődni ott, a Pusztítás során.

Einstein, mint Robin Hood,
Egy teli bőrönd emlékkel,
Erre járt egy órácskája,
Egy féltékeny szerzetessel,
Nagyon félelmetesnek tűnt,
Mikor a cigarettát lejmolta,
S a bűzlő csatorna felett,
Az ábécét magolta.
Régen szépen játszott,
Egy elektromos brácsán,
De rá se néz már szinte senki a Pusztítás során.

Szép világát dr. Mocsok,
Bőrkehelyben tartja,
S egy nemtelen betege,
Arra készül, hogy felrobbantsa.
A nővér egy kis helyi lúzer,
De a ciánt ő osztogatja,
És persze úgy keveri a kártyákat,
Hogy a legjobb lapot ő kapja.
S hallhatod mindegyiket, ahogy
A sípjaikat fújják,
Ha kidugod a fejedet a Pusztítás során.

Átlóg a függöny az utcán,
Mert ünnepre készül a nép,
Jön az Operaház fantomja,
Akit mindenki papnak néz.
Casanovát kanállal tömik,
Hogy elég vagány legyen,
És szavakkal mérgezik meg,
Majd önbizalommal ölik meg,
S a fantom a lányokra üvölt:
Mars ki innen, buta libák!
Casanova meg azért lakol, mert itt járt a Pusztítás során.

Éjfélkor minden ügynök,
A híres „übermensch” csapat,
Összefogdos majd mindenkit,
Aki többet tud, mint amit szabad.
És egy gyárba viszik őket,
Ahol a nagy szívrohamgép
Szíját a vállukra kötik,
És kerozint is hoznak még.
S a biztosító ügynökei,
Majd vigyáznak rá nagyon,
Hogy meg ne lógjon valaki a Pusztítás soráról.

Tegnap megjött a leveled,
Mikor letört a kilincsem,
Azt kérdezted, hogy megy a sorom?
Azt hiszem, csak viccelsz velem.
A népek, akikről beszélsz,
Lerobbantak, eltorzultak,
Hát új nevet kell adnom nekik,
És átrendeznem arcukat,
De most nem érek rá olvasni,
Hát több levelet ne írj már,
Hacsak nem adod postára itt, a Pusztítás során.

Hány utat járjon be még valaki,
Hogy embernek nevezzék?
És hány tengeren át szálljon a galamb,
Hogy egy parton megpihenjék?
És hány sortüzet lőnek az ágyúkból még,
Mielőtt mindet eltüntetnék?
A választ, haver, a szél súgja meg,
A választ a szél súgja meg.

Hány évig tarthat, míg a nagy hegyeket
Elmossa a sós tenger?
És hány évig tart, míg végre egyszer
Szabad lehet minden ember?
És hányszor vakulunk meg mindannyian,
Mikor látni kéne, de senki sem mer?
A választ, haver, a szél súgja meg,
A választ a szél súgja meg.

És még hányszor nézhetünk a könnyeken át,
Hogy végre meglássuk az eget?
És hány fül kellene még nekünk,
Hogy minden jajszót halljunk meg?
És még hány milliót visz el a halál,
Hogy tudjuk, túl sokan haltak meg?
A választ, haver, a szél súgja meg,
A választ a szél súgja meg.

Régen volt már, csak prémet hordtál, és alamizsnát adtál, babám?
Hiába mondták, megütöd a bokád, azt hitted, irigyel a világ, az ám?
Kinevetted mindet hát,
A sok hülye link pofát,
De ma már befogod a szád,
Na, hova lett az a nagy pofád?
Maradékot lopsz, vagy kukából zabálsz?

Mondd, milyen így?
Mondd, milyen így?
Sehol se otthon,
Egyedül folyton,
Se név, se jó rokon,
Mint egy rolling stone.

Jó sulikba jártál, magányoskám, folyton csak buliztál, azt hiszem,
Senki sem mutatta meg, hogy kell az utcán élni, de most megszokod, picinyem,
Mondtad, te meg nem alkuszol,
Csavargókkal nem bratyizol,
De ő a tutit mondja, nem a kamut,
Szemébe nézel, és látod, mindent tud,
Hát szépen megkötöd az alkut.

Mondd, milyen így?
Mondd, milyen így?
Sehol se otthon,
Egyedül folyton,
Se pénz, se jó rokon,
Mint egy rolling stone.

A bohóc és a zsonglőr kínját nem láttad, pedig eléd álltak, és láttad, hogy átvágnak,
Nem értetted, hogy ez nekik se jó, te meg hagytad, hogy helyetted másokat bántsanak,
Limóban fűzött a nagykövet,
Vállán egy macskával fecsegett,
És rájöttél, hogy mellébeszél,
Mert sosem járt ott, amiről mesélt,
És elvesz tőled mindent, amit csak lehet.

Mondd, milyen így?
Mondd, milyen így?
Sehol se otthon,
Egyedül folyton,
Se név, se jó rokon,
Mint egy rolling stone.

A hercegnő és az emberek vedelnek, azt hiszik, minden nagyon szép,
Üzletet cserélnek, ékszereket, te is vágd a zaciba a gyűrűidet, mire vársz még?
Látom, jól szórakoztál,
A topis Napóleon szája jár,
Téged hív, hát menj, terád vár,
Úgyis oda van mindened már,
Nincsenek titkaid, itt se vagy, láthatatlan lettél.

Mondd, milyen így?
Mondd, milyen így?
Sehol se otthon,
Egyedül folyton,
Se pénz, se jó rokon,
Mint egy rolling stone.

Ha elhagysz most, fogd, vidd el, ami kell neked,
Ha bármit kívánsz, szedd össze, és ragadd meg!
Árva fiad puskával les rád, sír, akár a parázson a láng,
Nézd, a szentek jönnek ott, túl,
És minden véget ér, baby blue.

Az országút a játékosé, kerüld el!
Fogd meg, amit eléd vet a véletlen.
Az üres kezű festő visszanéz, lepedődre festi életét,
Az ég alattad lenn, a mélybe hull,
És minden véget ér, baby blue.

Matrózaid betegek a tengertől,
Fegyvertelen sereged a fegyvertől,
Szeretőd rég túl jár az ajtón, takarója sincs lenn a padlón,
A szőnyeg mozog, a jelen máris múlt,
És minden véget ér, baby blue.

Az ugródeszkát magad mögött hagyhatod,
Ha hív valami, érzed, meg is kaphatod,
A csavargó az ajtód előtt áll, ruhádban, mit csak egyszer hordtál,
Gyújts egy másik tüzet, vár az új!
És minden véget ér, baby blue.

Jöjjön mindenki, bármerre jár,
Dagad a tenger, holnap elnyel az ár,
Mielőtt mindenki bőrig ázik már,
Vigyázzatok, mert fogy az idő,
Kezdjetek úszni, mert időtök lejár,
Mert most váltja a múltat a jövő.

Gyertek, írók, próféták, kritikusok,
Ez az utolsó esély, amit megkaphattok,
Ne járjon a szátok, mert a kerék forog,
És nem tudni, hogy hívják, ki lesz majd ő?
Mikor az utolsóból lesz az első,
Mert most váltja a múltat a jövő.

Képviselő urak, lessétek a jelet,
Ne bagózzatok a hallban, ne fecsegjetek,
Mert aki sebet kap, az most odaveszhet,
Kinn dühöng a harc, hullik a kő,
Potyog a vakolat, az ablak betört,
Mert most váltja a múltat a jövő.

Hát apák és anyák, siessetek,
Ne tiltsátok meg, amit nem értetek,
Gyerekeitek már mást szeretnek,
Felettetek rég eljárt az idő,
Félre az útból, ha nem segíthettek,
Mert most váltja a múltat a jövő.

Az átkot elszórták, most a határt húzzák meg,
Aki ma lassú, később még gyors lehet,
Ahogy a tegnapot a ma nem menti meg,
A régi rendet várja a temető,
Még az utolsóból is első lesz,
Mert most váltja a múltat a jövő.

Gyónásom idején, mikor a szükség a legnagyobb,
A tócsába gyűlt könnyek elöntenek minden magot,
Egy elhaló hang elindul valahová belőlem,
Átküzdi magát minden kétségen, veszélyen,

A múlt nem érdekel, ami volt, én nem bántam meg,
Mint Káin, én is látom, hogy vár rám a bélyeg,
De ott érzem az Úr kezét a döntő pillanatban,
Minden remegő levélben, minden szem homokban.

A bocsánat virágai és a múlt év gyomjai,
Fojtogatják a lelkemet, mint egy gyilkos karjai,
A nap lecsap az időre, és az útra veti sugarát,
Hogy enyhítse a tétlenség s a romlás árnyékát,

És ha arra járok, mindig meghallom a nevemet,
És a lobogó kísértés lángjába meredek,
Aztán ahogy továbbmegyek, rájövök, igen,
Hogy minden hajszál számít, ahogy minden homokszem.

Nincstelenből gazdag lettem a bús vaksi éjben,
Egy nyári álom erejében, a fagyos téli fényben,
A magánosság űrbe vesző keserves táncában,
Az elfelejtett milliók ártatlan arcában.

Hallom az ősök lépteit, ahogy az óceán morog,
Néha látom is őket, máskor csak magam vagyok,
Mint az útját járó ember, úgy állok a mérlegen,
Mint az aláhulló veréb, mint minden homokszem.

Elmentem egy nap az utcasarokig,
Látok egy hobót, a földön fekszik,
Megtört arca lenn a hideg kövön,
Így aludni reggelig, nem nagy öröm.

Ő csak egy hobó, nem több ennél, nem.
Keserű dalát nem fújja senki sem,
Nem hívja be a melegre sem,
Ő csak egy hobó, nem több ennél, nem.

Újság a takaró, tégla a párna,
Zacskó a fején, az ágya járda,
Ránézel, és látod nehéz útját,
Összekoldult fillérekből álló vagyonát.

Ő csak egy hobó, nem több ennél, nem.
Keserű dalát nem fújja senki sem,
Nem hívja be a melegre sem,
Ő csak egy hobó, nem több ennél, nem.

Zavar-e téged, ha látod, hogy végzi,
Egy sötét lyukból az eget nézi,
Úgy várja a reggelt, mint egy megtört gebe,
És névtelenül hal meg, az árokban fekve.

Ő csak egy hobó, nem több ennél, nem.
Keserű dalát nem fújja senki sem,
Nem hívja be a melegre sem,
Ő csak egy hobó, nem több ennél, nem.

Ő csak egy hobó, nem több ennél, nem.
Keserű dalát nem fújja senki sem,
Nem hívja be a melegre sem,
Ő csak egy hobó, nem több ennél, nem.
S ez nem én vagyok, hanem a Bob Dylan.

Néha hitvány és üres vagyok,
Ha arra gondolok, mi lett a régi haverokkal,
Elvesztek-e, vagy megvannak,
Számoltak-e azzal, mibe van
Széttaposni valamit, amiben hittek,
De jön már, jön már, jön a lassú vonat.

Volt egy asszony lenn, Alabamában,
A világ végén, de megvolt a józan esze,
Azt mondta: Lépj le innen,
Hogy egyenesbe jöhess,
Vagy nyírd ki magad, és rontsd a baleseti statisztikát.
De jön már, jön már, jön a lassú vonat.

Az ember egója túl nagy, a törvények elavultak,
Többé nem érvényesek,
Ne magyarázz, hogy a jobb időt várod,
A bátrak hazájában, Jefferson forog a sírjában
Önimádók hülyék hiszik, hogy vezethetik a Sátánt.
De jön már, jön már, jön a lassú vonat.

Nagyokos közvetítők,
Kuruzslók, nőgyűlölők,
Pofátlan blöffölők, nagyfejű befektetők,
Az ellenség a tisztesség köpenyét hordja,
Hitetlen tolvajok a hitről pofáznak, mint a papok.
De jön már, jön már, jön a lassú vonat.

A babám lement Illinois-ba,
Egy nagydumás sráccal,
Akit majd tönkre tesz,
Tehetetlen vagyok, öngyilkos lesz,
Nem érdekel a gazdaság, sem a gazdagság,
És nem jó látni, hogy minden barátom bábu lett.
De jön már, jön már, jön a lassú vonat.

Az emberek éheznek, szomjaznak,
A raktárak lángolnak,
Drágább tárolni az ételt, mint odaadni,
Mondják, vesd le a gátlásokat, kövesd a vágyaidat,
De mutass egyet, aki tudja, hogy kell élni,
De jön már, jön már, jön a lassú vonat.
De jön már, nem halljátok? Jön már, jön az a lassú vonat.